Hatvanéves, mégis olyan tettrekészség és vitalitás duzzad benne, mintha húsz volna. Megállás nélkül dolgozik, ide-oda repked a világban, és sorra állít ki Amszterdamtól Milánón át Egerig. Havadtői Sámuel, vagy ahogyan külföldön ismerik, Sam Havadtőy nem törekszik halhatatlanságra, de azért egy cseppet sem bánná, ha kézjegye időtállónak bizonyulna.
– Zavarja a kora?
– Nem zavar, de tudja, van az a mondás, hogy az ember negyvenéves korában ébred rá, hogy nem húszéves, hatvanévesen pedig, hogy nem negyven. Nemrégiben megláttam magam egy kiállításmegnyitón készült videón, és az első reakcióm az volt, hogy mit keres ott a régen halott apám. Ezeket a ritka szembesítéseket leszámítva nem igen foglalkozom a korommal, de az is igaz, hogy az évek valahogy hoznak magukkal egy már nem mindig kényelmes felgyorsulást is. Dolgozni, festeni kell – az ember tudat alatt fél, hogy mi lesz, ha már nem tudja csinálni…
– Megkísérti időnként a halál vagy épp a halhatatlanság gondolata?
– Éppen ez az, ami mostanában a leginkább foglalkoztat. Nemrégiben olvastam Kundera Halhatatlanság című írását, amelyben több egyéb mellett szó esik Goethe és egy korabeli német írónő, Bettina von Arnim levelezéséről. A leveleket a hölgy, hogy saját nevét feledhetetlenné tegye, ki is adta – csak éppen meghamisítva. Negyven évvel Goethe halála után lepleződött le, amikor előkerült az eredeti levelezés. Kundera könyve ébresztett rá, hogy minél tudatosabban készül valaki a halhatatlanságra, annál nagyobb kátyúba kerül. Az ember tehetetlen a tekintetben, hogy milyen módon őrzi meg nevét az utókor. A halhatatlanság nem lehet cél. Én sem törekszem rá. Keith Haring mondta egyszer, hogy a bronz olyan keménységű anyag, ami egy nukleáris támadást is túlél. Aki bronzzal dolgozik, bizonyára a halhatatlanságnak is dolgozik. Az én munkáim csipkékből készülnek…
– A képei alapjául szolgáló csipkeréteg alá gyakran ír gondolatokat, történeteket, amelyeket aztán elfed festékkel. Egerben, a Kepes Intézetben március közepén megnyílt tárlatán olyan alkotások is láthatók, amelyeken a szöveg részlegesen felsejlik, láthatóvá válik.
– A kiállítás kurátora, Arturo Schwarz győzött meg róla, hogy mutassunk meg egy picit a szövegekből is. Ezek afféle személyes gondolatok, mindhárom írás valahol a prostitúcióról szól: az egyik az emberek és a Jóisten kapcsolatából villant fel kérdéses epizódokat, a másik egy gyönyörű nőről mesél, a harmadikon pedig egy afféle önvallomásban tárulkozom ki a néző előtt – persze csak néhány szövegfoszlány erejéig.
– A kiállításon látható egy olyan festménye is, amellyel egyfelől Robert Rauschenberg 1953-as akcióját idézi (Rauschenberg merő tiszteletből, a mester jóváhagyásával kiradírozta az által oly nagyra tartott Willem de Koonig egyik munkáját), másfelől Yoko Onónak kíván boldog 80. születésnapot.
– Igen, egyfelől a mélységes tisztelet jelképeként, másfelől egyfajta, magam felé, a 60 éves Havadtői Sámuel felé gyakorolt gesztuskén fogtam Yoko Ono egyik 1985-ös önarcképét, rászitáztam egy írást, majd egymásra fontam annyi 10 cm-es csipkecsíkot, ami teljesen lefedte, ergo eltüntette az eredeti alkotást.
– Mit szólt hozzá Yoko Ono?
– Nem szóltam előre, de utólag elküldtem neki a „végeredményt”. Kíváncsi leszek, hogy fogadja. Szimbolikus lépésnek szántam – nemcsak a képet tüntettem el, de az életem egy korábbi húsz évét is kitöröltem általa. Inkább úgy mondanám, azt az időt radíroztam ki, amit a háttérben, nagy emberek árnyékában töltöttem. Hatvanéves lettem, itt az ideje, hogy kijöjjek az előtérbe. Egyébként készült belőle hat kisebb változat, és forgattunk hozzá egy kisfilmet is, úgyhogy az eredetit majd ősszel elárverezzük, és Yoko jótékonysági alapítványa, a Spirit Foundation kapja meg a bevételt.
– Direkt nem igazán politizál, ugyanakkor Alföldi Róbert már két éve majdnem belebukott, hogy kiállította a Nemzeti Színházban a Nobody Knows That I Am Gay (magyarul Senki sem tudja, hogy meleg vagyok) című „Utolsó vacsora”-parafrázisát. Direkt provokál?
– Egyáltalán nem polgárpukkasztásnak szántam, csak aztán az lett belőle. Egyébként erre reagálva írtam meg az istentörténetemet, melyből valamennyi olvasható a kiállításon. Valójában nevetek az egészen. Amikor az „illetékesek” degenerált művésznek neveztek, írtam egy levelet, amelyben megköszöntem, hogy Picassóhoz és Kandinszkijhoz hasonlítanak. Azt szoktam mondani viccesen, hogy velem nem lehet veszekedni, mert nem sértődöm meg, viszont bosszút állok.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!