Bűbájos diktatúrák - Dragomán Györggyel beszélgettünk

– A fehér király sikerét követően most jelentkezik először újra, Máglya című regényével. Mivel töltötte az elmúlt kilenc évet?

– Írtam, mint az állat! Nagyon keményen dolgoztam. Annak idején A fehér királlyal párhuzamosan két másik regényt is elkezdtem. A fehér király, ugye, egy kiskamasz fiú, Dzsata hangján szólal meg, ám amikor írtam, meghallottam két másik hangot is, egy kisebb fiúét meg egy nagyobb lányét. Előbb azt gondoltam, többhangú monológokból fog összeállni a regény, de Dzsata olyan lendületesen beszélt, hogy nem lehetett más hangokkal megtörni. A kilenc év alatt ezeken a regényeken dolgoztam, egyikük a most kiadásra kerülő Máglya. De elkészült kétkötetnyi novellám, valamint két gyermekregényem is.

– Hogy bírja a családja ezt a fáradhatatlanságot?

– Egész jól, pedig régen a fotel-laptopfülhallgató hármassága jelentette a dolgozószobámat – meg az írósapkám.

– Hogy micsoda, az meg milyen, hol lehet beszerezni?

– Egy időben Mikulás-sapka volt, akkor húztam a fejembe, amikor tényleg írtam, nem csak az e-maileket böngésztem, ebből tudták, nem lehet zavarni. Aztán persze a feleségem és a gyerekek poént csináltak belőle, a bohócsipkától kezdve mindenféle fejfedőket kaptam ajándékba.

– Nemcsak otthon, az egész világon süvegelték A fehér király megírásáért, mennyire olvasták másként, mint idehaza?

– Az biztos, hogy mind a fordítók, a kiadók, mind a kritikusok, az olvasók szerették – Kínában, Indiában, Tajvanon, Vietnamban is. Kilenc év ide vagy oda, nagyon várják az újabb regényem is. A Máglyát máris fordítják németre, angolra, hollandra. Képtelenség megmondani, hogyan olvasták egy másik kultúrában, hiszen már Erdélyben is máshogy érthették, mint Magyarországon. Az angoloknál, mivel nagyon erős a történelmi regény hagyománya, erősen történeti kontextusba ágyazottan olvasták, az amerikaiaknál ellenben egyáltalán nem volt érdekes, hogy mindez Romániában történik-e a ’80-as években vagy sem, nem próbálták ilyen módon elhelyezni. Úgy tűnik egyébként, nem kell hozzá különösebb háttértudás, mindenki ráismerhet olyan gyermekkori alapélményére, mint a kiszolgáltatottság. Én aszerint bontanám ketté a recepciót, hogy voltak egyrészt, akik a saját életükhöz kötötték vagy empátiával megértették, illetve van az emigránsolvasat, azoké, akiknek valamilyen módon közük van Romániához, s ha nem is a saját történetükként tekintenek rá, de segített nekik megérteni azt.

– A gyermek perspektíva ezek szerint számukra is vonzó volt. Könnyebbséget jelent így írni?

– Dehogy, sokkal nehezebb. Ahhoz hogy hitelesnek érezzem, abban rengeteg munka van, egyáltalán nem írok könnyen ezen a hangon. Kemény, esetenként akár kétéves munka volt olyan sodró, két-három oldalas feszült és intenzív mondatokat írni, amiken pont ez a műgondot nem érezni.

– A Máglya főszereplői nők: a kislány Emma és a nagymamája hangján szólal meg a regény. Mennyire ügyelt a nemi hitelességükre?

– Nem hiszem, hogy egy férfi író ne tudna női hangon megszólalni, vagy egy nő író ne lenne képes férfiként írni. Sohasem érdekelt a szerző neme, egyik kedves írómról, Pat Barkerről sem tudtam, férfi vagy nő, csak azt, a valaha írt legjobb első világháborús regénytrilógia szerzője. Nagymamámmal vitáztunk egykor azon, írhat-e Rejtő hitelesen a légióról, mikor sosem volt legionárius. Persze hogy! Egy írónak bármit meg kell tudnia írni, olyat is leírhat, amit nem élt át.

– Önnél is van olyan alapélmény, amihez vissza-visszatér?

– Ahogy a Máglyában is: az európai végvidék; családregénybe foglalva az elmúlt 50 év története, a holokauszttól a rendszerváltásig. De én többhangú író vagyok, a kísérletező novelláim egyáltalán nem is hasonlítanak egymásra.

– És a saját élményei mennyire köszönnek vissza a regényben?

– Nálam a rendszerváltás extázisa szorosan összekapcsolódott a kivándorlásunkkal Romániából, hirtelen teljesen más helyre kerültem, miközben gyászoltam a régi otthonomat. Ráadásul akkor lettem szerelmes. De a gyász másképp is beszüremkedett ebbe a regénybe: A fehér király megjelenésének évében halt meg az apám. Ahogy egyes használati tárgyai, úgy a búcsú személyes élményéből táplálkozó mozzanatok is a regény részeivé váltak.

– Az ön emlékein kívül magának az emlékezetnek is fontos szerep jut a Máglyában.

– Emma minden erejével próbál emlékezni egy balesetben hirtelen elvesztett szüleire, de nem akar összetörni ettől, a nagymamája pedig újra meg újra elfelejti a múltját, de – őszintén vagy sem – mégis újrateremti. Az érdekelt, e kettő hogyan kapcsolódik össze: mi az emlékezet?, hogyan működik?, hogyan lehet az emlékeket továbbadni?, létezik-e egyáltalán a múlt? Bár nem adok rá választ tézisszerűen, mert nem tudok, az emberek, a szereplők válaszolnak a maguk módján.

– A múltidézésbe gyakran bezavar a politika, a Máglyában eltüntetik a titkosszolgálati iratokat. Nálunk sem igyekeznek fölfedni őket, mit gondol, miért?

– Hiába volt Magyarország a legvidámabb barakk, mi rendelkeztünk a legprofibb titkosszolgálattal is, akik túl jól dolgoztak. Valószínűleg végiggondolták jó előre, mi lesz a rendszer összeomlása után. Mert egyébként érthetetlen, miért nem valósult meg az iratok nyilvánosságra hozatala, hogy nem tudjuk, kik voltak a besúgók. Emiatt nagyon csalódott vagyok.

– Romániában másképp történt?

– Ott is csak részben valósult meg, de hozzáférhetőbbek az iratok.

– Szeretne belenézni az aktákba?

– Valószínűleg rengeteg irat keletkezhetett az apámról és a nagyapámról, mindketten exponálták magukat a közéletben- politikában, többször volt nálunk házkutatás is.

– Még az is kiderülhet, hogy…

– Kétlem, de persze, a rendszer úgy működött és működik, hogy elbizonytalanítson. Elég elsuttogni valakiről, hogy besúgó, és máris elgondolkodsz rajta, hátha tényleg az. A lényeg, hogy soha ne tudjál semmit biztosan. Ezt a bizonytalanságot túlságos jól sikerült átörökítenünk.

– Ön örökölte a nyílt közéleti állásfoglalás igényét?

– Nagyon is markáns véleményem van, ha kértek tőlem, jobbára külföldről, elemző írást, meg is fogalmaztam, de nagyon lassan, nehezen írok, ezért a regényírás közben erre egyáltalán nem akartam időt szánni. Most viszont tervezek közölni esszéket a különféle hatalomtechnikákról.

– Besorolják valamelyik politikai oldalhoz?

– Bárhová oda lehet állítani, de én leginkább a „semmi hatalmat senkinek” oldalra szeretnék állni… Nemcsak a hatalomban, vagy a politikában, de a történelemben sem tudok hinni.

– Mi a gond a történelemmel?

– Elég korán végérvényesen kiábrándultam a történelemből. Nem véletlen, hogy nincs igényem arra, hogy történelmileg hitelesen beazonosíthatók legyenek a regényeim eseményei. Látomásos író vagyok, a tények csak zavarnak. Hatodikos voltam, amikor egyszer csak megjelentek az osztályban a pártkatonák, s közölték, a történelemkönyveket ugyan nem tudják átírni, de innentől fogva minden király neve elé a „Nagy” jelzőt kell illeszteni, szemben a korábbi „Öreg”, „Bölcs” stb. elnevezésekkel. Nem csak azt gondoltam, hogy ez hazugság, hanem azt is, hogy akkor az egész az volt, a történelem tulajdonképpen fikció, amit a történészek íróként alkotnak, forrásostól, mindenestől.

– Íróként talán kibújhat a történelem szorításából, de magánemberként, értelmiségiként érez politikai felelősséget?

– A hatalomellenességem miatt soha nem tudtam pártok mögé odaállni. Azt sem tudom elfogadni, hogy emberek parancsolhatnak a másiknak… valószínűleg antiszociális vagyok ebből a szempontból. Még attól is ódzkodtam világéletemben, hogy főnököm vagy beosztottam legyen. Már azt is nehezen tudom elfogadni, ha azt látom, egy politikus kiáll a tömeg elé beszélni. Én is kiállok, történeteket mesélek, de íróként legalább vállalom, hogy hazudok, mert megtehetem, senkinek sem kell hinnie nekem.

– Akkor elítéli azokat az írókollégáit, akik tüntetni mennek, közéleti-politikai szerepet vállalnak?

– Egyáltalán nem. Örülök neki, hogy ők tudnak ebben hinni. Biztos boldog lennék, ha én is tudnék hinni abban, érdemes odaállni, egy politikus mellé vagy mögé, hogy bárkinek kizárólagos igaza lehet. Egyelőre csak abban tudok hinni, ha valakinek nincs igaza. Ha valaki úgy kezd el játszani a hatalommal, ami nekem nem tetszik, azt elmondom.
Célom azért, hogy a gyermekeimnek ne adjam át ezt a szemléletet, én ugyan a diktatúra miatt örökre kiábrándultam a politikából, de azt szeretném, hogy ők maguk döntsenek, és ha akarnak, akkor hihessenek abban, hogy a politika működőképes is lehet.

– Például a mostani tankönyvcserék esetében?

– Egészen elképesztő, bár még közvetlenül nem érintett bennünket. Annak idején apám első mondta az volt, amikor hazajöttem az iskolából, hogy amit ott tanulok, hazugság. Most megint ott tartunk, hogy ellenőriznem kell, mit tanulnak a gyerekeim. Mi szükség van erre? Azok, akik ezt kitalálták, mind diktatúrában nőttek föl, ahol ők sem hitték el azt a sok bornírtságot, amit nekik tanítani próbáltak. Különben mind kommunisták lennénk, ha annyira jól működött volna. Föl nem foghatom, miért gondolják azt, hogy ha sokkal nagyobb hatalommal és elszánással sem sikerült elérni eladni a hülyeséget, akkor most mégis mitől fog működni.

– Talán nem is ez a cél, hanem pusztán a hatalom gyakorlása?

– Tény, rendkívül durva és túlzó mostanság a hatalomkoncentráció, ami nekem nem szimpatikus. Magyarországon a rendszerváltás óta nem láttam olyan politikust, akit ne a hatalom érdekelt volna. Azt gondolom, ilyen szinten senki nem hihet a saját csalhatatlanságában, mint a mostani politikai elit.

– Működőképes lenne társadalmi szinten a hatalom elutasítása? Nem túl utópisztikus gondolat ez?

– Ha mindenki így gondolkozna, akkor nem. Ha a hatalom egy kényszer lenne, amit el kell viselni, amitől minél előbb meg kell szabadulni. A korlátlan vagy korlátlannak érzett hatalom ugyanis torzítja a személyiséget, aki elég sokáig gyakorolja, főleg kritikátlanul, megváltozik a gondolkodásmódja, olyan tüneteket kezd produkálni, mint a pszichopaták. Ez ellen a személyiségváltozás ellen kellene a hatalom gyakorlójának végig és keményen harcolnia. Gimnáziumi belépő írásom az Antigonéról íródott: azt vizsgáltam, hogy változik meg Kreón, amikor olyan burokba kerül, amit észre sem vesz, hogyan torzul ettől a valóságérzése – mert a hatalom így működik, ezt máig fönntartom.

– Regénye főszereplői mágiát használnak, bűbájoskodnak, ez lenne az irracionális válasz egy irracionális valóságra?

– Ha megfigyeljük a diktatúrákat, pont úgy működnek, akár a babonaság: mivel nem ismerik a szabályokat, a valóságot általuk kreált szabályok szerint próbálják hatásuk alá vonni. Másnak hazudják a dolgokat, nem olyannak, amilyenek, aztán mindenki úgy tesz, mintha elhinné ezt. Ahogy például Orwell 1984 című regényében a nyelvi manipuláció meg tudja változtatni a valóságot, az maga a varázslás.

------------------

A fehér király, Dragomán György második regénye, 2005-ben jelent meg magyarul, aztán
még harminc nyelven világszerte, Kínától Brazíliáig. Az egy erdélyi városban élő, tizenkét
éves Dzsata elbeszélésében tudósít a romániai diktatúra mindennapjairól.

A Máglya már közvetlenül a romániai forradalom után játszódik. Az elárvult Emmát korábban
soha nem látott nagyanyja veszi magához. Kettejük kapcsolata, a holtában is visszavisszajáró
nagyapa, az első szerelmek, az iskolai megpróbáltatások és az egyre ellenségesebbé
váló hétköznapok hátterében a 20. század második felének történelmi tragédiái
bontakoznak ki.

Trónkövetelő
A tervek szerint már 2015 nyarán megkezdődhet A fehér király című regényből készülő nagyjátékfilm forgatása Angliában. A női főszerepben a Trónok harcából is ismerős Carice van Houten holland színésznőt láthatjuk majd. A filmet egy brit alkotópáros, Alex Helfrecht és Jörg Tittel készíti. A forgatókönyv szerint a film cselekménye egy 30 éves angliai kommunista diktatúrát követően játszódna, sci-fis elemekkel.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!