Bukásuk napján fegyverek dördülnek - Nem a tiszteletükre

Salamon Pál a Katona József utcai ház kertjében mosolyogva fogad és bemutatja a „nemzetközi szabadalomnak” szánt sportjátékát, a hintahajtást (egyenes felsőtesttel rátámaszkodunk a merev támasztékú hintára, és mintha fekvőtámaszokat csinálnánk, hajtjuk előre-hátra), aztán – a lakásba invitálva – közli, hogy ideje felkészülnünk a világvégére. Persze megnyugtat: van remény, de addig azért elég rossz lesz. Az olvasótól ezúton kérünk elnézést a tegező formáért: író és újságíró évek óta tartó barátságától idegen volna a magázódás.

– Sikeres író vagy, könyveidet számos nyelvre fordítják. Megtehetnéd, hogy azok után, ami veled történt, hagyod az egészet a fenébe. Százezrekkel együtt búcsút inthetnél a szülőföldnek. Miért nem teszed?

– Mert nem vagyok a saját ellenségem. Itt születtem. Magyar az anyanyelvem. A munkám eszköze. Ami ennél fontosabb, nemcsak a jó történések, hanem a megpróbáltatások is ide kötnek. És a sok rossz ellenére történtek itt pozitív dolgok is velem: sajnos kevesedmagammal sikerült megnyernem az életben maradás nemzeti bajnokságát. Egyébként kérdéseden gondolkodva jutott eszembe, hogy már jó ideje nem értem, miért él történelmi emlékezetünkben az, hogy Magyarországon egy holokauszt volt. Különösen Nemeskürty István „Rekviem egy hadseregért” című könyvének olvasása késztetett arra, hogy elgondolkodjak azon: vajon hazánkban egy vagy két népirtás történt-e? Az egyiket a zsidó vallású magyarok holokausztjának, a másik népirtást a Második Hadsereg doni katasztrófájaként tartjuk számon. Pedig 1943 januárjában, ami másfél évvel előzte meg a zsidó holo- kausztot – három hét alatt százötvenezer keresztény magyar katona esett el a Voronyezs alól menekülő német hadak hátvédjeként egy eleve és tudottan reménytelen katonai vállalkozás során. Ugyanazok a Bocskai-sujtásos hazafiak küldték a mohácsi vésznél súlyosabb katasztrófába a Második Magyar Hadsereget, mint később a zsidó vallású magyarokat a német haláltáborokba. A Második Magyar Hadsereg honvédjeinek csupán azt nem hirdették, amit a magyar zsidóknak. Hogy – ahogy az 1938-ban meghozott első zsidótörvény szellemében
– minden keresztény magyart is halálra szánnak. A zsidókra kihirdetett „végső megoldást” nem hirdették ugyan, de az történt, hogy a százötvenezer pusztulásba vezényelt magyar katona hátrahagyott családjaiban százötvenezer hadiözvegy nevelte a hadiárvákat. Az elpusztult magyar katonák után egyetlen sóhajtást se küldtek. Mi több, a Nemzeti Újság vezércikkében felszólította a társadalmat, hogy ne beszéljen erről a csapásról. A Magyar Katonaújság pedig éppen a pusztulás napjaiban így ír: „dicsfényes dicsőséggel tartotta magát a 6. német hadsereg”, s ez a vesztes védekezés „a legnagyobb és legfényesebb hőstett”, amit a világ valaha megért. Ezt azért fontos tudni, és nem elfelejteni, mert mindez arra figyelmeztet, hogy hazafias jelszavakkal álcázva milyen merényleteket lehet elkövetni egy ország népével.

– Történelmi tapasztalatok mutatják, hogy gyakorlatilag bármilyeneket.

– Főképp, ha nincsenek mérvadó ellenhangok, és a nép nagyobbik része is ezt akarja.

– Azt mivel magyarázod, hogy ebben az országban három egymást követő választáson mondtak véleményt az emberek, és mindig ugyanazt? Nem lehet, hogy csak egy maroknyi izgága értelmiségit zavar, hogy benéz a hazafias lózungok mögé, és ott nem lát semmit?

– Mióta egy vezető politikus kihirdette, hogy minden ember annyit ér, mint amennyije van, majd megkezdődött a hajléktalanok és a nehéz sorsúak különböző formájú és magyarázatokkal kísért üldözése, egy ideig fel nem foghattam, mire jó ez az egyeduralomra jutottaknak. Hiszen mindez a jobb érzésű embereknek visszatetsző lehet.

– Most már felfogod?

– Egy napokban történt utcai jelenet segített megértenem, mire jó az egykulcsos adó, mire a hajléktalanok és nehéz sorsúak „elméleti” és gyakorlati megvetése egy szédítően magabiztos hatalom birtokosainak. Megyek a pesti Duna-part közeli utca padokkal és füves térségekkel kellemessé tett rövid szakaszán. Az egyik padon két rongyos, megviselt külsejű férfi ül. A padot négy erőteljes közterület-felügyelő fogja körül. A megbízásuk követelte szigorú ábrázattal vonják felelősségre a két nyomorúságos embert. „Maguk miért üldögélnek itt?” Hosszú másodpercekig nincs válasz. Végre a két ember közül az egyik megszólal: „Felügyelő úr, mi az utcán élünk.” A négy közterület-felügyelő blokkfüzetet vesz elő. Az egyik hajléktalan ekkor feláll a padról. „Felügyelő úr, mondtam, hogy mi az utcán élünk. Most itt ülünk. Ha ez tilos, akkor tessék megmondani, hova menjünk. Hová szabad ülnünk? Hová?” A két hajléktalan elballagott. Valamerre. Fogalmuk sem volt, miért kell menniük. Nem firtatták a törvényt, amelynek nevében elzavarták őket. Ez a jelenet értette meg a vezető politikus igazát, aki azt mondta, hogy minden ember annyit ér… Ekkor értettem meg, hogy miért van szüksége a diktatúráknak a szegényekre. Azokra, akiknek semmijük sincs. Akik olyan kiszolgáltatottak, hogy nem kérdeznek. Nem tiltakoznak. Valójában ők tartják fenn ezeket a rendszereket, mert az embereknek – különösen a nehéz sorsúaknak – kell egy rendszer, amelyik megmondja, mit tehetnek, és mit nem. Kell egy vezér, aki erős, aki kemény, aki hajthatatlan, akinek mindig igaza van, és aki mindig győz. A vesztesek helyett is.

– Egy helyen azt írod; az egyeduralkodók bukásának oka, hogy egyeduralmuk rendszerük jogosságának bizonyítéka.

– Ezt bizonyítja a történelem. A Globális bordély fülszövege így szól: „a császár felesége barátnőivel éjszakánként közösülési versenyt rendez. Hogy melyikük tud virradatig több férfit kielégíteni. A császár nem veszi észre, mit művel a felesége, mert el van foglalva annak a talánynak a megoldásával, hogy ő valójában ember-e vagy isten. Az éjszakai verseny közben zajlik.

– Azt mondja az egyik hősöd, hogy „miközben mi ebben a kricsmiben beszélgetünk, államfők nyilatkoznak, kormányok, parlamenterek vitatkoznak és szavaznak a homoszexualitásról; elítéljék vagy jóváhagyják? Perverziónak ítéljék, vagy nagylelkűen az emberbiológia egyik változatának ismerjék el? Úgy tudom, egyiküknek se jutott eszébe, hogy ez a vita és szavazás a politika perverziója. Hiszen az érzelmek nélküli heteroszex ugyanolyan perverz, mint az érzelem nélküli homoszex. Ez a világvita aközben zajlik, miközben tombol a világterror. Miközben 2012-ben hétmillió gyerek halt éhen. Miközben őrjítő szenvedést okozó fegyverekkel irtják az embereket. A törvényhozók eközben olyan dolgokról tanácsoznak, amelyekben magas hivatalokban nem kellene tanácstalannak lenni. Közben olyan dolgok eszükbe se jutnak, vagy ha mégis, fütyülnek rá, amelyek, ha így megy tovább, az emberiség fejébe kerülhetnek.” E szerint nem sok reményünk maradt.

– A mindennapok eseményei bizonyítják, hogy a világ a második özönvíz felé tart. Rémisztő dolgok ezrei történnek naponta. De ahogy egy nagybeteg – az egészséges ember számára érthetetlen módon – ragaszkodik az életéhez, remélhetjük, hogy az emberi fajta, ebben a fenyegetett állapotában is ragaszkodni fog az élethez.

– Könyveidben említed a nagy diktátorokat: Dzsingisz kántól Hitleren és Sztálinon át Kadhafiig. Hogy mindannyian ugyanazokat a hibákat követték el. Ha ez igaz, akkor kijelenthetjük, hogy a világ jobbítására tett kísérletek hatástalanok és fölöslegesek.

– Meglehet, de ezt távolabbról kezdeném. Az égre nézve legfőbb kérdésünk, hogy Isten mi végre teremtette világot. Mi a világ értelme? És mi végre vagyunk mi a világon? Amíg a világ értelmével nemigen tudunk mit kezdeni. A Teremtő tudja. Saját létezésünk értelmét azonban nekünk kell kitalálnunk. Szerencsénkre. Ha ez nem így volna, és egyéni létünknek is előre meghatározott célja lenne, akkor nem a betegségekbe, hanem az őrjítő unalomba halnánk bele. Ez a tudatosság különbözteti meg az embert a többi élőlénytől. Ez ajándék, de egyben sújtás is. Erről beszélgettünk Jézussal Felső-Galileában, amikor édesapámmal meglátogattuk. Jézus azt kérdezte apámtól: szerinted, testvérem, mi az emberi lét botránya? Apám így válaszolt: a halál. Jézus kijavította: „ez tévedés. Velem Poncius Pilátus hóhérai megismertették a halált, és tanúsíthatom, a halál nem rossz. A halálfélelem rossz. A halálfélelemtől félünk. A birodalomépítők, a diktátorok, és minden ember a haláltól fél. Ez a félelem a mozgatója cselekedeteinknek.” A 20. század egyetlen igazi államférfija, Winston Churchill írja, hogy az emberi történelem nem más, mint a megpróbáltatások, háborúk, és a szenvedések története. Így igaz. Mert az ember a halálfélelemtől sújtottan mindent akar, és gyorsan. Minden valamirevaló uralkodó birodalomépítő volt. Holott történelmi tény, hogy egyetlen világbirodalom sem maradt fenn. Dzsingisz kántól Hitlerig és Sztálinig. És mégis. Mert az ember tudja, hogy a halállal szemben alulmarad. De nem lehetünk csak vesztesek. Miért hatalommániás az ember? Miért örömmániás? Miért siet? Mert tudja, hogy minden azonnal kell, mert rövid az élet, hosszú a sír. Miért építünk palotákat, templomokat, piramisokat, stadionokat? Mert úrrá akarunk lenni az elmúláson. Sietünk, mert halandók vagyunk. Isten nem siet, mert örökkévaló. A politikai messiások mind ugyanazt a hibát követik el. Hitler ugyanazért vesztett, mint Napóleon. Az oroszországi kaland miatt. Alig 120 év választotta el őket egymástól, akár tanulhatott is volna belőle. Mindegyik egyeduralkodó ugyanúgy végzi. Bukásuk napjáig alattvalóik őrjöngő szeretete és hadseregek védik őket. Bukásuk napján fegyverek dördülnek. Nem a tiszteletükre.

– Ha a zsarnokok nem is, de mi, egyszerű halandók, mondjuk az emberiség, tanulhatunk a hibáinkból?

– Ez az igazi kérdés! Van, aki azt mondja, a történelem nem ismétli magát. De pont fordítva: ismétli, méghozzá okszerűen, mert az alapvető emberi létállapotok azonosak. De mostanra az emberiség történetének eddig ismeretlen szakaszába lépett. Az atombomba megalkotásával megteremtette saját pusztulásának feltételeit. Az emberiség hadat üzent önmagának. Úgy is viselkedik. Ezek a végső napok. Nem az a kérdés, hogy előrelépünk-e az anyag megismerésében, meg tudunk-e szabadulni a társadalmi formációk valamelyikétől. Most az a kérdés, hogy az ember földlakó maradhat-e? Most már olyan nagy a fenyegetés, hogy a létösztön rákényszerítheti az embert az ébredésre. Amikor Hitler elfoglalta csaknem egész Európát, és a világ bénultan lapult, támadt egy szivarozó idős úr Angliában, aki azt mondta: ne tovább! Nem valami magasztos, hazafias filozófiára, hanem az ember életösztönére alapozott. És győzött. Ma is csak ez menthet meg bennünket. Az Úr azt mondta Noénak: „Csinálj magadnak bárkát gofer fából…” Most emberekből kell számtalan bárkát építenünk. Ezeket a bárkákat a létért való közös aggodalom tartja majd össze. Azok az emberek alkothatják az Élet Bárkáit, akiket elszomorít, és tettre is késztet a mások bánata. És akiket jókedvre derít a mások öröme.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!