Bár Thierry Fremaux még nem jelentette be a hivatalos versenyprogramot, szakmai berkekben azt emlegetik, ha Szabó István időben elkészül a filmjével, akkor Az ajtó ott lesz Cannes-ban.
Mondják azt is, hogy a cannes-i fesztivál művészeti igazgatója még akár látatlanban is igent mond Szabó filmjére, mert a rendezőt a női filmek legalább akkora mesterének tartják, mint mentorát, George Cukort. Fremaux lelkesedése érthető, hiszen Az ajtó további elemeivel is valószínűsíti a várható nemzetközi sikert. A legismertebb magyar rendezőn kívül csupa olyan név fémjelzi a filmet, akikre odafigyel a világ: Szabó Magda 38 nyelvre lefordított, világszerte népszerű regénye, az Oscar-díjas Helen Mirren (Emerenc), A mások életéből ismert nagyszerű német színésznő, Martina Gedeck (Magda) és az Eldorádóból máig emlékezetes Eperjes Károly.
Nem véletlen, hogy a legtöbbet foglalkoztatott Helen Mirrent az év színésznője címmel tüntették ki csütörtökön az amerikai és külföldi mozisok Las Vegas-i konferenciáján. A színésznővel tavaly ősszel Torontóban kezdtük és Los Angelesben folytattuk az alábbi beszélgetést két vígjáték (Red és Arthur) kapcsán Az ajtóról, amit 4 további film közben forgatott Budapesten és Kölnben.
– Mennyire viseli meg, hogy szinte egy nap szünetet sem tart a szerepek között?
– Azért minimum fél nap kell! De nem akarok kevesebb filmet vállalni, mert nagyon élvezem a változatosságot. Az adósság (The Debt) miatt például megint eljutottam Izraelbe, ahol a hatvanas évek vége óta nem jártam. Jópofa, hogy ebben a filmben is és a Redben is titkos ügynököt játszottam, bár a két karakter ég és föld, és mind a kettőhöz megkaptam a szükséges hiteles segítséget az illetékesektől, különben csapdába estem volna. Aztán jött egy zamatos kirándulás Shakespeare világába, amit úgy fogtam fel, hogy akár nőnek is megírhatta volna Prosperót, annyira klappolt, csak a dialógusokat változtattuk meg itt-ott... Utána eljátszottam Hobsont az Arthurban, és közben Emerencet Budapesten…
– Akinek a kékfestő kötényéből a Red kedvéért két napra Torontóba kirándult. Mentálisan is?
– Egy másik film sajtókampánya közben minden színész óhatatlanul kiesik abból a ritmusból, amit a rendező és a kollégák diktálnak. Úgy érzem magam, mint amikor valakit kiszakítanak egy családból és egy másik planétán, egész más környezetben találja magát.
– Hogyan találta meg önt Szabó István és Az ajtó?
– Szabó operatőrjét futólag ismertem, ő hozott össze Istvánnal. Amikor igent mondtam, nem is sejtettem, mekkora fába vágom a fejszémet, mert angol-amerikai létemre hatalmas felelősség bevállalni egy kulturálisan ennyire eltérő figurát. Minden elemében, a külső megjelenésétől, a ruháitól, a frizurájától kezdve a történelmi kontextusáig.
– Talán különös, mégis létezik párhuzam az Arthur Hobsonja és Az ajtó Emerence között, mert mind a kettő családi alkalmazott, csak az egyik egy amerikai fiatalember, a másik egy középkorú magyar nő életében válik kulcsszereplővé.
– Nagyon érdekes felvetés. Bevallom, nem jutott eszembe, de ha belegondolok, teljesen igaza van. Hobson nevelőnő, Emerenc takarítónő – lehet, hogy most egy életre beskatulyáztam magam házicselédnek? Nehezen hihető rólam, hogy el tudok játszani egy ennyire magyar lelkületű nőt, és részben azért vállaltam el, mert szeretem az ekkora kihívásokat. De itt vége is a közös nevezőnek, mert Az ajtó egy megrendítően intim művészfilm, az Arthur pedig harsány stúdiófilm, és ahogy mondja, csak egy dolog köti őket össze. Én.
– Valószínűleg igen sokat kellett hozzáolvasnia a történelmünkből, hogy megtalálja, és tolmácsolni tudja Emerenc életbölcsességeit.
– Nagyon árnyalt, mély és nagyon magyar figura ez, mint ahogy a történetet is mélyen átitatja a magyar történelem. Benne van a második világháború, a kommunizmus, a háború utáni Magyarország összes kínja-keserve. Nagyon átérzem ezt, mert a háború utáni Nagy-Britanniában nőttem fel, és művészi felelősségemnek tartom, hogy hangot adjak és megtestesítsem ezt a nemzedéket, mielőtt teljesen eltűnik a történelmi süllyesztőben. Abból a generációból már nincsenek sokan, akik még emlékeznek rá, mit szenvedtünk a második világháborúban és mennyit nélkülöztünk utána, főleg Európa bizonyos országaiban. Úgy éreztem, ezzel a szereppel valamennyire igazságot tudok szolgáltatni ennek a nemzedéknek. Nem tudom, mennyire sikerült megszemélyesítenem Emerencet, de a feladat súlyával teljesen tisztában vagyok. Életem egyik, talán a legnehezebb szerepe volt.
– Ön annyira jelentős művész, hogy szinte zavarba ejtő, ha szóba kerül, hogy mellesleg vonzó nő is, amit valamiért háttérbe szorít a szerepvállalásaival.
– Életemnek viszonylag korai szakaszában rájöttem, hogy minden embernek két arca van és a kettő soha nem találkozik: akinek magadat látod, és amilyennek mások látnak. Senki soha nem lesz képes arra, hogy úgy lássa magát kívülről, ahogy mások. Akár tetszik, akár nem, ezzel a kettősséggel békét kell kötnöd, és tudomásul kell venned, hogy nem tudsz változtatni rajta, tehát eszerint kell élned az életedet. A világ olyannak lát, amilyennek lát, én pedig olyan vagyok, amilyen vagyok. A kettő valószínűleg nincs is köszönőviszonyban.
– Szerepeinek többségében erős nőt játszik. Az Arthurban is, Az ajtóban is. Mit mond ezzel a férfiakról?
– Azt, hogy többé-kevésbé minden férfiban ott az örök gyerek, beleértve azokat is, akikkel összehozott a sors. Sok nő belecsúszik abba a hibába, hogy hajlamos elfogadni, sőt kényeztetni őket. De ha anyagilag független vagy és nem a teremtés koronája körül forog az életed, akkor néha kicsúszik a szádon, hogy szívem, most nem érek rá a nyavalygásodra, dolgom van. Ez minden férfit fejbekólint. Az a szerencsém, hogy a férjem (Taylor Hackford, rendező – a szerk.) sokkal érettebb, mint a legtöbb férfi, kevésbé infantilis, sőt néha olyan atyáskodó, hogy szinte kislánynak érzem mellette magam. Ami időnként még egy olyan független, felnőtt nőnek is jólesik, amilyen én vagyok.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
