Centauri: Baklövés

Ilyenkor kevésbé bánom, hogy az erdőszélben a hó alól úgy kaparom ki a tűzifát, mint zuzmót a szarvas, hogy nem történik semmi, ha mégis, félelemmel tölt el, még a köd is, mely mintha csak az elme külvilágba türemkedő homálya volna. De ha a rövid álmodozásból felriadok, sehol senki, csak én, és a tovagördülő köd, amelyben a hangnál csak a félsz terjed jobban.

Tegnap óráról órára nőtt bennem a viszolygás amiatt, hogy végül mégis ki kell mennem. Alkonyat előtt erőt vettem magamon, de amint kiléptem, rosszindulat csapott arcul. Mondják: képzelődtem.

De nem. Tapintható volt. Látható, akár a nyakból kidülledő golyva, akár a sarokba támasztott régimódi puska. Utóbbi kellék volt csupán, amely passzolt a csizmához, s ehhez a helyhez, ehhez a száműzetéshez.

Itt egyébként is lehet nálam bármi, épp ez a lényeg: úgy dugnak el, hogy soha senki rád ne találjon, és te se találhass rá soha másra, így aztán egy fegyver mit sem számít, lehetne nálam száz is. Vállra akasztottam  a puskát, és kiléptem a ködbe; oda, ahol jobb napokon otthon vagyok, amit lépésről lépésre ismerek, szálról szálra gazt és füvet. Mielőtt munkához láttam volna, leültem és rágyújtottam. A patak csobogás nélkül folydogált, a nyiladék túlfeléből viszont motozást hallottam. Sokféle motozás van, egér az avarban, harkály az ágon, de ez más volt: ellenséges. A puska kattanására abbamaradt. Pár perc csönd, majd kilépett a nádfalból egy fekete őzbak.

Épp a puskacső előtt, mintha ő venné célba a puskát, s nem őt a puska. Szinte csévélte maga felé a mozdulatlan levegőt, hogy azonosíthassa a szagom, de mielőtt bármit is megtudhatott volna, elsült a fegyver. Véletlenről szó sincs, ám valahogy a tett és a döntés nem különült el, együtt járt a kettő abban a pillanatban, s a bak tűzbe rogyott. Nem keltem fel, inkább ismét rágyújtottam, és figyeltem, amint a fekete test az utolsókat rúgja. Mikor aztán megnéztem a bakot közelebbről is, atomi szinten zavarodtam össze. Bár a lövés pillanatában láttam még az agancsát is, most azzal szembesültem, hogy velem nagyjából egyidős, és ruhát hord: ide cseppet sem illő frakkot és lakkcipőt. Nem hittem a szememnek, de azt tudtam, hogy az a sugallat, mely szerint rálőttem egy emberre, hamis! Pontosan tudom, hogy mire lőttem!

Mentem egy kört, ám visszatérve is csak azt láttam: egy mellbe lőtt férfi hever ott. Mit tehettem volna? Felfűrészeltem a fát, visszamentem a házba, és ittam egy snapszot. Nem tudtam, mit tegyek. Törődjek azzal az emberrel egyáltalán? Jön a tél, hamar eltakarítják a hollók – a vaddisznók a csontokat is. Csak addig kerülnöm kell azt a helyet. De micsoda képtelenség ez?

Ha az ott egy halott, akkor el kell temetni, már ha egyáltalán van ott egy hulla, mert ugye nyilván nincs, talán még bakot sem láttam, hogy a fenébe láthattam volna, hisz soha azelőtt nem láttam ilyet. Fekete muflont igen, de fekete őzet soha, tehát most sem láthattam, nem lőhettem rá, és akkor hulla sincs. Ugyanakkor ott motozott bennem a gondolat: ha öt hulla van, az sem számít. Ki látja? A kandalló melege és az újabb snapsz bizakodással töltött el, mintha lett volna velem megint valaki, aki azt mondja: nyugalom, nincs a völgyben semmi. Bárhogy is, én őzre lőttem, nincs mitől félni, a vaddisznók is tudják a dolgukat.

De – jutott eszembe – sosem járt itt senki, s lám, most mégis! Ha pedig járt, akkor járhat ezután is. Mindegy, holnap eltemetem. Hajnalra kitisztult az ég és a fejem, tiszta és világos volt a terv. Tisztást vágtam a nádba és tágas sírt ástam.

Olyan meleg lett, mintha tavaszodna. Épp visszatért volna belém a béke, amikor ág reccsent a közelben. Felkaptam a puskát, és kilestem a nádból. A nyiladék végén – ott, ahol előző nap ücsörögtem – egy ember állt. Huszonnégy órán belül a második.

Csípőmagasságban tartottam a puskát.

Döbbenten nézett rám, amint én is őrá abban a pár másodpercben, míg mozdulatlanul álltunk a nyiladékban mind a ketten.

Igazán célozni sem céloztam, de amikor csípőből rálőttem, a lövés erejétől szinte szaltózott, láttam a vércseppeket a levegőben, aztán bebucskázott a patakmederbe.

Baszd meg – ennyit mondtam, s lerogytam az első hulla mellé, aki akkor már egyfajta biztos pont volt az életemben. Megbarátkoztam a gondolattal, hogy ezt a frakkos palit tegnap csuklóból leterítettem, ám most itt egy új hulla. Egy tanú. Róla már az első pillanatban tudtam, hogy ember.

De mit tehetnék? Tágítok a gödrön, csak most már senki más ne érkezzen! A patakhoz ballagva kétségbeejtő volt látni, hogy nincs ott más, csak egy döglődő muflon, az embernek viszont, akit az imént lepuffantottam, hűlt helye. A két szarv közé nyomtam a puskát és a kost kivégeztem: történjen bármi, befejezem, amit elkezdtem; lövök bármire és bárkire, ha már egyszer így alakult. Előbb-utóbb így is, úgy is a helyére billen minden. A házban lerúgtam a csizmát és elfogott a düh. Megmosakodtam, és amint felemeltem a mosdóból a fejem, a tükörből egy idegen nézett vissza.

Huszonnégy órán belül a harmadik. Valaki, akihez nincs közöm, s aki annyit sem ért, mint korábban. Beleütöttem ököllel a tükörbe, de az nem tört össze, csak a tükörképem tűnt el belőle. Bárhogy hajolgattam, többé nem látszottam benne – s ahogy mondják, ez a dolgok rendje. Kiváltság volt, hogy senkinek se számítson, mit érzek. Mostantól az sem érdekes már, hogy létezem-e. Ellenőrizték csak, hogy nem foglalok-e túl sok helyet, van-e jogom a száműzetésre, és most, hogy elbuktam, az én halántékomra nyomják rá a jeges puskacsövet. Még egy nap, talán kettő jó esetben, s átküldik rajtam azt a három golyót, amit én, „adott helyzetben” hezitálás nélkül kilőttem volna: az elsőt egy állatra, a másodikat az első emberre, az utolsót pedig a tükörképemre.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!