-
Tafy sokféleképp imádta a Karácsonyt és mindig nagybetűvel írta. Ha valaha középiskolába járt volna, karók sokaságát kapja a nagybetűs írásmód miatt, a harmadiknál osztályfőnökit is, miután közli: „Akkor minek beszélünk nagybetűs ünnepről? Ha a Karácsony nem, akkor mi a bánat az?” Ezt követően a mosdóban – koravén másodikos lett volna akkortájt – megiszik egy snapszot (munkásosztálybéli kiskorú alkoholista), a nagyszünet után új dolgozatot ír, a feladat: két oldal a télről – amiben nagybetűvel írja: Köd, Szél, Fagy, Halál. Az osztályfőnök céklavörös fejjel rohan az igazgatóiba, hogy ez a kölyök provokál és lázít, félő, hogy az egész osztályt megzavarja, ezért aztán Tafy az igazgatóiban köt ki, ahol fiatalkorú alkoholistához méltó keresetlenséggel közli: „Lövésük sincs semmihez! Lószart sem tudnak a Karácsonyról!” Ezt követően igazgatóit kap, otthon pedig színjózan apja addig kergeti nadrágszíjjal, míg Tafy félájultan ismét egy távoli kocsmáig fut. Tafy apja önmagában is egy sorstragédia, idióta firkász – mondaná Tafy –, akit egyszer azért rúgtak ki, mert nem hajlandó belátni, hogy az ég piros, az új laptól meg azért, mert nem hajlandó kerek perec megírni, hogy zöld. Ebből is látható, hogy Tafy az apja fia. Makacs és kérlelhetetlen. Az ég az kék. Slusszpassz. Akármi van. Akármilyen rendszer. Bármekkora nyomás. Elvárás, agresszió, terror, nyilvánvaló vagy rejtett, bármi szarság, az ég kék, az volt, most is az, és míg világ a világ, kék marad, ha beledöglünk, akkor is. Szóval, Tafy le sem tagadhatná, hogy az apja fia. Illetve az lenne, ha volna apja, de nincs. Ez a helyzet. „Totál nuku” – mondja Tafy a Múltra. Se apa, se iskola, így hát balhés karácsonyokat éppúgy nem élt át, mint idilliket. Se bejgli, se tányérdobálás, mégis: Tafy sokféleképp imádta a karácsonyt, mintha ugyan bármi emléke volna róla. Szerette rockosan, metálosan, bluesosan, dzsesszesen, egyedül mozartosan nem. Bachosan már inkább. Tafy – bár előszeretettel halt meg – karácsonytájt sose vágta át az ereit. „Egy frászt – mondta –, pont akkor, amikor totál leterhelt az összes segélyvonal? Én basszus adok magamra. Van épp elég pocsék és tök üres nap az évben, amikor szabad a pálya és a zárt osztályon én vagyok a legérdekesebb eset.”
Valóban. Tafy megadta a módját. Ha ivott, gondosan választotta ki a legpocsékabb kisfröccsöt a városban. Ha idegenvezetőt keresel? Ő a legjobb. A legótvarosabb pévécépadló kell? A legocsmányabb köztéri klotyó? Fordulj Tafyhoz! Igazi romkocsma? Nem olyan, ahol a vakolat radikális hiányát hiszik szubkulturálisnak, hanem olyat, ahol garantáltan összevernek; ahonnan saját lábon biztos nem távozol: vagy a „búbos taxi” (a rendőrautó) visz el vagy a rohammentő. Ilyen csehó kell? Keresd Tafyt! Ő egy valódi világpolgár. Az őseredeti. Ő az egyetlen, aki diplomata-útlevéllel, ellenőrzés és gátlás nélkül ingázik a világ és az alvilág között; akinél mindig van egy Pokolba szóló retúrjegy. Talán a számodra is. Egy ilyen srác a karácsonnyal sem szarozik, odateszi magát, ahogy kell, s mivel mindig is ragaszkodott hozzá, hogy az ég kék, méghozzá nagybetűs kék, a legjobb kisfröccs ugyanaz, mint a legrosszabb, a hosszú élet titka a rendszeres halál, úgy ahhoz is ragaszkodik, hogy ha mégis áttérünk „a jótól jó a jó” térfelére, adjunk bele ott is apait-anyait. Persze Tafynak nem volt se apai, se anyai öröksége, mint állította, genetikailag sem. „Az nem lehet – mondtuk. – Valakinek csak a kölyke vagy, még ha nem is tudod.” „Ja, persze – dünnyögte Tafy –, a kor gyermeke. Bár inkább csak terméke. Még közelebbről: selejt.” Ha anyja lett volna, épp karácsonykor vágta volna a fejéhez: „Bár kapartattam volna ki magamból ezt a férget! Mehetett volna kukába a méhem is, mindkét petefészkem, bántam is volna én!” – mondta volna Tafy anyja a konyhában, jól tudva, hogy Tafy ezt a kisszobában tisztán hallja; ötévesen éppúgy, mint tizennyolc éves korában. „Bárcsak levehetném a kezem róla” – mondta volna Tafyról, akiről úgy tartottuk, hogy legalább hatszáz éves, nem ember, nem állat, de nem is termék, inkább elhagyott ufó; valaki, akit rohadtul félrevitt egy hordozórakéta; nem tudni, mit keres itt, de az biztos, hogy nem a boldogságot. Hiszed vagy sem, ennek ellenére barátai tényleg voltak. Megdöbbentő, tudom. Azt gondolnám én is: akit nem anya szült, aki úgy mozog, akár egy szomorú zombi, akinek se istene, se hazája, se boldogsága, se boldogtalansága, annak barátja sincs. Igaz, Tafy barátai mindvégig távolságtartással figyelték őt, perverz borzongással, páran pedig halálfélelemmel. Nem csoda. Tafy azt mondta (az életről), „ez az egész csak egy rohadt körgyűrű a Semmi városa körül”, mégis alapvetőn pozitív figura volt, ahogy ő mondta: jóravaló hulla. Halott, de egyenes jellem, aki gyűlöli a farizeusságot. Mondta is, tudta is mindenki, nem azért hal meg havonta, hetente, naponta – mikor hogy –, mert rákattant a halálra. Ó, nem. Ő a Feltámadásra kattant rá, arra viszont nagyon, és ezt nyíltan vállalta. „Ha egyszer élni nem igazán tudok, hadd legyek világbajnok feltámadásban. De a feltámadás nem az a fless, mint aminek gondoljátok. Komolyan hiszitek, hogy olyan nagy élmény visszajönni? Olyan könnyű? És nincsenek mellékhatások? Hogy nincs a véredben még a halálélmény maradványa? Tudod, milyen a feltámadás? Mint a másnaposság ezerszeres köbön.” Imádta is a másnaposságot, még a kínzó fejfájást is. Ha azt kérdezted: „Mi újság?” „Harmadnapos vagyok” – felelte bágyadtan. Aztán meghívhattad valami ördögi ütősre, mondjuk abszintra. Ha pedig arról volt szó, hogy Tafyt ismét újra kell éleszteni, a barátok örömmel segítettek. Szóval, tettel, snapsszal. Nagy csavargásokkal a kocsmák vagy a dűnék között. Miért? Mert elszánt volt – ha valakiben ott volt, akkor Tafyban: a reménytelenek elszántsága. Wringer vagyok, mondta. Ez egy német kifejezés a versenygalambokra. Ezért is szerettük: olyanokat tudott, amiről egyikünk sem. Úgy szedte össze az efféle marginális tudást, mint ólommérgezett galamb a szétszórt popcornt. A wringert küzdeni tudás jellemzi és már fióka korában sem foghatod meg a csőrét, nem hagyja. A többiek igen, ő nem. Tényleg olyan volt, mint egy galamb – nem versenygalamb, hanem városi: kicsi és mérgezett, koszos és éhes, kitaszított és lenézett, de wringer, aki a mindennapi hulladékért küzd. Amint a karácsonyért is. Számára a karácsony elsősorban illat, abban összegződik minden. Sőt, az illat több, mint mindaz, ami okozza. Legyen száz összetevője, a hatására nem száz, hanem ezer dolgot képzelhetsz el. Tafy lucfenyőt lopott, mert illata csak annak van, és szerzett szaloncukrot, gyertyát, csillagszórót, bejglit, és díszeket. Amikor elkészült, lehunyt szemmel várta a csodát, a Karácsony illatát. De nem jött. Az istennek sem. Se a fa, se a sok kacat nem eresztett ki jótékony aromát. Tafy szétverte az utolsó raklapot, s abban a reményben, hogy a forróság előcsalja majd az illatokat, mennydörgő tüzet rakott – és várt. Mikor órák múlva se történt semmi, és erre a semmire félálmából felriadt, kibukott belőle a wringer, a boldogtalan és makacs galamb. Kivitt mindent a fészerbe, és a teljes harci díszben álló karácsonyfát, egy az egyben átküldte a szecskavágón. Aztán átküldte az összes többi kelléket is, szaloncukrot, bejglit, s mindent, majd az egészet belapátolta egy zsákba, bevitte a lakásba, kiborította, és faltól falig szétrugdosta. Megmelegítette a kezét, rádőlt a nyirkos kanapéra, s úgy tíz perc múlva felsóhajtott: „Végre… Karácsonyszag!”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
