Az isteni M. M.-et mindenki imádta, de senki sem szerette igazán. Jóakarói és pártfogói pirulákkal tömték, csak hogy nyugtuk legyen szélsőséges hangulatingadozásaitól, és be tudja hozni a remélt üzleti hasznot. A domináns férfiak (köztük JFK is) trófeának tekintették, de ha sikerült is megszerezni, fejvesztve menekültek tőle, míg a gyengéknek ő zúzta ripityára a szívét.

 
Marilyn Monroe (Michelle Williams) és Arthur Miller (Dougray Scott) friss házasokként mosolyognak a fotósoknak, ám az ajtók mögött már ekkor ölték egymást

„Ez a nő elemészt engem” – mondta róla még friss házasként Arthur Miller az Egy hetem Marilynnel című filmben, majd átrepült az óceán túloldalára. A pazar színészi alakításoktól fényes önéletrajzi dráma középpontjában egy ártatlan forgatási románc áll, melyen azonban már átsejlik a tragédia, Marilyn öt évvel későbbi halála.

Az igaz történetet Colin Clark (A katedrális című sorozatból ismerős Eddie Redmayne), az alig 24 éves, zöldfülű és kékvérű brit mozirajongó meséli el, aki élete első állását kapja meg lóti-futiként Sir Laurence Olivier (a pompás játékáért Oscarra jelölt Kenneth Branagh) új filmjének forgatásán. Az ekkor már ünnepelt színészóriás hollywoodi debütálásának szánta A herceg és a színésznő című komédiát, melyhez Amerikából hozatott szupersztárt, Marilyn Monroe (Michelle Williams) személyében. A közös munka azonban olyan pokol volt, amely hosszú időre leszoktatta Olivier-t a rendezésről, még a filmezésről is. Branagh ízlésesen karikírozva és roppant szórakoztatóan játssza el, ahogy a fülén jön ki a gőz a filmcsillag allűrjeitől, miközben lenyűgözi őt a nő ösztönös tehetsége. Az asszisztensfiú értette a kettejük közt feszülő ellentétet: míg Sir Laurence a színpad császára volt, és népszerű karrierre vágyott, Marylin maga volt a hollywoodi álom, aki igazi szerepekről álmodott. Ez a limonádé vígjáték persze egyiküknek sem adta meg, amire vártak. De hát végig kellett csinálni, úgy is, hogy Marilyn 4-5 órákat késett, majd mikor végre megérkezett, Sir Laurence csúnyán nézett rá, és két napra megint eltűnt. Olykor azt se tudták, él-e még, és vajon hány tablettát vett be pezsgővel, a szobájába zárkózva.

A fiút is sokként éri, ahogy először meglátja az idealizált filmcsillagot, amint vörösre sírt szemekkel, összetörten bújik el öltözőjében, és képtelen bemenni a forgatásra. Mellette színésztanára, Paula Strasberg, aki próbál önbizalmat és nyugtatókat pumpálni lányaként pátyolgatott tanítványába. A stúdióban már tajtékzik Olivier, zúgolódik a stáb, majd betoppan Marilyn és egyetlen mondatától – már ha sikerült eltalálnia egyet is – mindenki padlószőnyegként hever a lábainál. De a rajongás is csak egy drog volt számára, amely pár percre el tudta vele feledtetni rejtett énjének minden szenvedését. Ezért nem is tudta volna Marilyn a hétköznapi életet választani, melyet a fülig belé szerelmesedett Colin felkínált neki. S ha valamilyen csoda folytán el is fogadja, saját pusztító démonjai­tól nem tudta volna megvédeni senki. Egy pillanatra felvillanhat előttünk Whitney Houston, Elvis Presley, Michael Jackson, vagy akár Michelle Williams néhai férje, Heath Ledger sorsa is. Meglehet, épp az tette őket ilyen kivételes művészekké és egyéniségekké, ahogy a zsenialitás és a pszichózis közötti vékony kötélen táncoltak. De egész biztosan ez végzett velük.

Hiába oly tökéletes Meryl Streep Thatcher-akcentusa, én egy hét múlva Williamsnek adnám az Oscart. Szédítően jól játssza a bohókásan bájos és vérforralóan dögös Marilynt, de a labilis, társ- és szeretetfüggő, krónikus önbizalomhiánnyal küzdő, elhagyott kislányt is. Nem hittem el, hogy a saját hangján énekelt, annyira tökéletes volt. Igazán hálás lehet Simon Curtis rendezőnek, aki Colin Clark könyvéből könnyeden elbűvölő, egyben mély és elfogulatlan önéletrajzi filmet készített, szemben A Vaslady szenilis szappanoperájával.

(Forgalmazza a Fórum Hungary)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!