„Jó kis kégli!”, csettintett Peter Falk Nixon elnöknek a Fehér Ház keleti szárnyában, miközben koszos ballonja zsebéből előkotorta a detektívigazolványát. „Mondja, mennyit kóstált?”, írta 1973 áprilisában Art Buchwald Amerika-szerte megjelent publicisztikájában Columbóról, akinek még a keresztnevét se ismerte a világ.
Peter Falkról kevesen tudják, hogy közigazgatásból diplomázott, s mivel nem vették fel a CIA-hoz, hatékonysági tanácsadóként dolgozott egy connecticuti kisvárosban. Belekóstolt a kereskedelmi hajózásba, a jugoszláv vasút építkezésénél is segédkezett, és csak harminc körül döntött úgy, hogy felcsap színésznek.
Az sem közismert, hogy azonnal magasan kezdett: két egymást követő évben (1960-ban és ’61-ben) Oscar-jelölést kapott, de filmkarrierje ezzel szinte véget is ért. Míg mások tévéről váltanak filmre, ő „lezuhant” a vászonról a képernyőre. De arany ejtőernyőjével 1971-ben Columbóként landolt és – nehéz elhinni – rövid megszakítással 2003-ig le sem vette azt a bizonyos ballonkabátot. Ha létezik ilyen statisztika, valószínűleg minden idők leghosszabb tévésorozatát tartotta életben.
A nők nem bolondultak bele, viszont bolondultak érte, mert Columbo az a ritka nagybácsi volt, aki rajongásig szerette a feleségét, mindig vidámságot hozott a házba, nem kellett miatta se kiöltözni, se viselkedni, és soha nem büntetett meg senkit. Falk ugyanis cinkossá tett minket, szinte kihúzhattuk magunkat miatta, hogy milyen okosak vagyunk. És soha nem manipulált: „az életben ugyanilyen szakadtan járok”, mondta népszerűsége csúcsán, ahogy azt is: „imádom a feleségemet, és a karrieremet csakis daliás termetemnek köszönhetem”.
2008-ban egy lepukkant Los Angeles-i környéken az American Cowslip című mini-költségvetésű komédia forgatásán találkoztam vele utoljára. Ez volt az utolsó szerepe. A színészek közül ő kapta a legmagasabb gázsit (30 ezer dollárt), amiért alaposan meg is izzadt a harmincöt fokos melegben, mert lakókocsira nem telt a produkciónak, csak egy ventillátorra meg egy székre a forgatási helyszín udvarán felhúzott sátorban. Nyakig begombolt fekete csuhában hatalmas keresztet lóbálva átkozta ki a főszereplő srácot, és a monológ végén kibukott belőle a nevetés. „Hogy van, kislány?”, hunyorgott rám columbósan (amit fél szemének, a kánikulának és annak tudtam be, hogy Falk Miksa dédunokájának magyar tudása megállt kamaszkorában). „Hozott nekünk gulyást? Mert velem együtt a lakberendező, a sminkes és a naplóvezető is magyar!” Gulyásom nem volt, de Falk Miksából felkészültem, és váltottunk pár szót arról, hová fajult azóta az újságírás. Budapestre nem csábítottam, mert leszögezte, már nem ül repülőre. „És ha majd kiköszönök ebből a világból, rólam is elneveznek egy utcát Pesten?”, kacsintott kíváncsian. „Na jó, lehet tér is. És beérem a Columbóval.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
