RÉSZLET A REGÉNYBŐL

 

A világ leghatalmasabb embere, Qiánlóng kínai császár meghívja udvarába Alister Coxot, kora leghíresebb angol órásmesterét. A birodalmát vaskézzel irányító uralkodó minden reggelt versírással kezd, a Tiltott Városban elszállásolt londoni mestertől pedig olyan óraműveket rendel, amelyek mérni tudják az emberi élet különböző szakaszainak változó időérzeteit, s ekképp a boldog gyerekkor gyorsan röpülő percei és egy halálraítélt kínok közt vánszorgó órái egyaránt leolvashatók róluk. Cox három társával leleményesnél leleményesebb szerkezeteket, a korabeli finommechanika csúcsteljesítményeit találja ki és készíti el, mígnem lehetetlennek tetsző kihívással szembesül: az örökkévalóság mérésére alkalmas órát kell megépítenie. A kortárs német nyelvű irodalom világhírű szerzőjének új regénye a Kalligram Kiadónál jelenik meg november 15-én.

Egy óra az örökkévalóságnak. Minden órák órája. Perpetuum mobile: létezett-e valaha is olyan hatalmasság, olyan uralkodó vagy istenszerű császár, aki megpróbálta beleképzelni magát valamelyik alattvalója fejébe és szívébe? Vagy valóban lehetséges, hogy egy angliai órakészítőnek és automataépítőnek és a tőle nem csupán félvilágnyi, de egész mindenségnyi távolságra lévő kínai császárnak egyszerre ugyanaz a gondolata támadt? Más szóval, elképzelhető-e, hogy ezt a császárt és ezt az angol órakészítőt óceánokon, nyelvhatárokon és világnézeteken át is összekötötte egymással valamiféle lelki rokonság? Összekötötte!, annak ellenére, hogy e világ minden gondolata, minden törvénye és minden rendje látszólag áthidalhatatlanul elválasztotta őket egymástól?

Bármit sugallt is a logika: Cox a forró folyónál töltött reggel óta rokonnak érezte magát a tízezer év urával, igen, rokonnak. Ez a furcsán törékenynek látszó és közben korlátlan hatalmú ember viselhetett bármilyen jelmezt és bármiféle kimondhatatlan címeket, nyilvánvalóan hasonló dolgokról álmodozott, mint ő és Merlin, egy olyan óráról, amelynek egy határok és mérték nélküli jövőig forog a kerékműve.

Egy ilyen szerkezet megalkotásához képest még a csillagászok égi órái is mechanikus gyerekjátékoknak tűntek, amelyek előbb-utóbb mind leálltak, és állandó energiapótlékra volt szükségük, felhúzóra és kulcsokra vagy szolgára, aki a nehézségi erő által földre kényszerített súlyt kattogva-zörögve ismét magasra húzta egy láncon.

Az ilyen szerkezetek alighogy az első óraütést elvégezték, máris megint elvesztették értelmüket. Hiszen az idő közömbösen szállt el e gyerekkacat fölött, amelynek részei és kerekei egy ideig úgy meredtek a nesztelenül rájuk szálló porba, mintha hozzáfagytak volna egy múlhatatlan jelenhez, míg aztán törmelékké és szilánkokká hullottak szét, az évezredek múlásával egyre kisebbek és kisebbek lettek, végül pedig minden anyag ősi alkotórészeinek láthatatlan méretére töpörödtek. 

Ez az óra viszont! Ez az óra viszont: még ha alkotórészei nem állnának is ellen az idő múlásának, működési elve akkor is az örökkévalóságig ér, hiszen ott, ahová e szerkezet forgó kerekei igyekeznek, formáknak és alakoknak már nincs jelentősége, és egyedül a fizika múlhatatlan törvényei uralkodnak.

Szél, víz, naphő, légnyomás, termoés higrometrikus mozgások… – Cox és Merlin Manchesterben és Londonban éveken át kutatta az új meg új energiaforrásokat, amelyek egy örökké ketyegő órát hajtani tudnak. Merthogy ezt a feladatot sem rugó, sem kézzel vagy akár a világ súlyával működtetett hajtómű nem képes teljesíteni, az kezdettől fogva kétségbe vonhatatlan volt.

Southend-on-Sea közelében még egy olyan árapályórával is kísérleteztek, amelyet egyedül a Hold keltette apály és dagály váltakozásának ingája működtetett volna. Sokszor azonban még a tengerpartok is csak elenyésző vonalakhoz hasonlítottak, amelyek – hol a vulkánok túlerejétől, hol csak az erózió kitartó, a világ végéig működő erőinek engedelmeskedve – belevesztek a homokba vagy tektonikus katasztrófákban süllyedtek el.

A Temze-part gőzölgő szeméthegyeitől és a kipárolgástól inspirálva, amely a nagy vágóhidak szellőztetőaknáin át bestiális bűzként terjedt tovább, bizonyítván, hogy mindenfajta bomlás során energia, kimeríthetetlen energia szabadul fel, mert minden, ami volt, már létezésének első pillanatával újra bomlásnak indult, Merlin egy gázmotort konstruált, amely képes volt a bűzt energiává átalakítani, és hosszabb időn át táplálni egy órát, mint korábban bármilyen hajtóerő.

Ám mint oly sok kísérletüket, ezt is félbeszakította, és végül lezárta egy megrendelés, amely merített papíron, lepecsételt borítékban érkezett a Shoe Lane-i irodába, egy ellenállhatatlan ajánlat, amelyet nem lehetett visszautasítani. Elvégre ki kellett fizetni az aranyművesek és finomműszerészek bérét, a sokszínű fémek, a gépek árát és a bérleti díjakat – és lehetett egy kísérlet bármilyen ígéretes, eleinte nemigen tudott volna többet hozni, mint a puszta, értéktelen, mert nyereségesre csak évek múltán fordítható diadalt:

Szentpétervárnak egy olyan hattyút kellett leszállítani, amely nyújtogatni tudta a nyakát, verdesni tudott a szárnyával, és egyfajta éneket is ki tudott adni magából. Egy ezüsthattyút ónixból csiszolt szénfekete szemekkel. A  cár kész volt egy vagyont adni érte. Egy vagyont egy nevetséges, haszontalan játékszerért. De megcsinálták.

A highgate-i temetőben, ahol Abigail nyugodott, Cox annak idején, miután minden más órát eltávolíttatott a házból, szigorúan titkos kísérleteket folytatott egy olyan kerékszerkezettel, amelyet a szerves bomlás hője és az ennek során keletkező gázok hajtottak meg: az Abigail sírkövébe illesztett, bourbonrózsákkal körbefont órának, mely nem volt nagyobb egy gerebcsin virágánál, a földhő és a mélyben némán végbemenő bomlásfolyamatok által mozgatva számlapra kellett vinnie, ami Cox gyermekének életéből még maradt.

Abigail bájának átváltozásán az élet ősi építőelemeivé, az átváltozáson!, nem a bomláson, nem a rothadáson, Cox saját életidejének eliramlását akarta leolvasni. Noha műhelyeiben továbbra is a legdrágább automaták, asztali és ingaórák készültek, Cox számára mostantól Abigail életórája volt az egyetlen olyan időmérő, amely értelmet adott az életének. Mindenkinek, aki csodálkozva kérdezte erről a sírdíszről, azt mondta, egy horológus lányához ilyen óra illik, és méltóbb dísze utolsó nyugvóhelyének, mint bármilyen kőből faragott angyal vagy kovácsoltvas babér.

De senki, még Faye vagy Merlin sem tudta meg soha, hogy a Highgate agyagos földjének sötétségébe lenyúló hajszálvékony üveg- és rézcsövek nyalábjain keresztül miféle meghajtóerővel van összekötve ez a szerkezet, hogy mozgási energiával lásson el egy leheletfinom billegőt.

Merlin bizonyosan sejtett valamit, de soha nem kérdezősködött. Cox pedig, ha ott állt a síremlék előtt, és követte a kőbe foglalt óra kismutatójának vánszorgását, mindig érzett valami vigaszfélét. Mégiscsak Abigail volt, testének molekulái, apró, halhatatlan építőelemei voltak azok, amelyek ezt a szerkezetet hajtották, és ezzel elevenen tartották hangjának, kezei melegének és szeme és haja csillogásának az emlékét. Még ha e szerkezet mutatói nem fognak is az örökkévalóság végéig forogni az élet építőelemei által hajtott tengelyük körül, fennmaradt a remény, hogy alkotójukat túl fogják élni, és szelíd harangszóval még akkor is nap mint nap el fogják ütni Abigail halálának óráját, amikor Anglia legnagyobb órakészítője és automataépítője már követte lányát az időből kivezető úton.

Adamik Lajos fordítása

 

Címkék: irodalom

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!