Nem hozta el a nagy visszatérést az 1996-ban a zsűri különdíjával kitüntetett David Cronenbergnek a Cosmopolis című film Cannes-ban. Pedig a kanadai kultrendező most eleve magas művészethez nyúlt: Don DeLillo, az egyik legjelentősebb amerikai kortárs író bestsellerét filmesítette meg.
Talán épp itt hibázott: az Entertainment Weekly azon fanyalogott, hogy míg átlagos témákat művészi szinten vitt vászonra, direkt művészi törekvése átlagos szintűre sikeredett csak.
DeLillo regényét ugyan a válság előtt írta, ma már sokan a prófétát látják benne, ahogy valóra válnak apokaliptikus jóslatai a globális pénzvilág összeomlásáról. Antihőse, a milliárdos playboy Eric Packer (a filmben: Robert Pattinson) 28 évesen a tőzsdegalaxis császára. Megtestesít mindent, ami ellen a civilek lázadnak: a fogyasztói társadalom felszínességét, azonnali kielégülést követelő vágyait, mértéktelen pazarlását, erkölcstelenségét, embertelenségét. Épp csak az ördögszarvak hiányoznak a homlokáról. De azt is látjuk, világát nem lehet hasonlóan barbár gondolkodással, sem puszta erőszakkal bevenni. „Meg kell halnod amiatt, ahogy gondolkodsz, ahogy cselekszel. A lakásod miatt, és azért, ahogyan megszerezted.
Amiatt, amit megszereztél, és amiatt, amit elvesztettél, egyaránt. A limuzinért, amely elveszi a levegőt a bangladesiektől” – veti szemére bűneit a titokzatos merénylő. Packer bármilyen ellenszenves, még ő is tudja: Róma (Manhattan) lángokban áll, de ugyanolyan alávaló bűnbakképzés ezért csak a brókereket dobni az oroszlánok elé, mint 1948 évvel ezelőtt a keresztényeket.
Cronenberg fullasztóan klausztrofóbiás légkört teremtett az ultramodern kütyükkel felszerelt hófehér limuzin belsejében, amelyből szinte ki sem mozdul kamerája. Juliette Binoche, Mathieu Amalric, Paul Giamatti, valamint Pattinson Al Pacinót, és Az ördög ügyvédjét megidéző alakítása miatt külön-külön is érdemes megnézni a filmet. A két és fél órás bezártság után a nézők mégis sebesen iszkoltak kifelé a moziból. De vajon vittek-e magukkal mást is az egzisztenciális szorongáson és az általános értékválságon kívül, amelyet amúgy is a zsigereikben éreznek?
A vasbeton súlyú párbeszédekből bármit felidézni is kihívás. Míg a másik kiváló amerikai kortárs, Cormac McCarthy regényeinek filmváltozataiban (Az út, Nem vénnek való vidék) a kínzóan tömény, formai konvenciókat felrúgó, írásjelmentes posztmodern nyelv feloldódott a vásznon, a Cosmopolisban ez nem sikerült. Cronenberg – John Hillcoattal vagy a Coen testvérekkel ellentétben – nem poéta, hanem prózai filmes. Ahogy végignézeti velünk Packer prosztatavizsgálatát, inkább komikus, mint katartikus élmény. A nyitva hagyott befejezés sem a reménytelenség, hanem a céltalanság érzetét kelti. Akár a regényre, a filmre is igaz lehet John Updike kritikája: „az a baj az olyan történetekkel, melyekben bármi megtörténhet, hogy valahogy sosem történik semmi”.
Várhatnánk az utókor ítéletére, csakhogy a filmben megragadott pillanatot máris beelőzte a történelem. Az antikapitalista utcai zavargásokról szóló jeleneteket már épp abban az időben forgatták, mikor megjelentek Manhattanben az első, a Wall Streetet megszállni akaró tüntetők.
(Forgalmazza a Budapest Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
