Csak semmi kényszer!

– Folyik az első évfolyam beiskolázása az újonnan alapított Öröm a zene elnevezésű zeneiskolában. Mi vitte rá, hogy zenedét nyisson?

– Negyedszázados álmom válik valóra. Még Miskolcon kezdtem el a gitároktatást az 1980-as években, egyre-másra találtak meg a fiatalok, hogy mutassam meg nekik ezt vagy azt a technikát, mit hogyan lehet és kell eljátszani. Elég kellemetlen volt, mikor egyik-másik kérdésükre nem tudtam válaszolni. Képeztem hát magamat is, utánajártam a dolgoknak, és előbb-utóbb minden téren el tudtam igazítani őket. A srácok aztán azt szerették volna, hogy a nyári szünetekben is folytatódjon az oktatás, így létrehoztam a Gitármánia és Zenei  Továbbképző Tábort, ami idestova 23 éve hozza össze a fiatalokat – gitár, basszusgitár, dobok, billentyű, ének, zenekari oktatásra – egy hétre a szakma krémjével. Tulajdonképpen ennek az egyhetes intenzív kurzussorozatnak a kiterjesztett folytatása az Öröm a zene zeneiskola, aminek a IX. kerületi Szent György Média és Informatikai Szakközépiskola épülete ad otthont. A tanáraink  is a tábor utolsó tíz évének előadói közül kerültek ki. A hangszeres oktatás mellett indul egy 5letszobrász című kurzus is, ami a zenei kreativitást hivatott fejleszteni.

– Miben különbözik ez a zenesuli az állami iskolák, zenedék ének-zene oktatásától, illetve a ma már számos könnyűzenei iskolától?

– Teljesen más! Az állami iskolák elsősorban művészképzéssel foglalkoznak, zömében klasszikus zenei képzés folyik; s ugyan a Kőbányai Zenei Stúdió Művészeti Szakiskolában vagy a Kodolányi János Főiskola előadó-művészeti szakán könnyűzenét tanítanak, de szintén művészi fokon. A miénk viszont a tömeges képzést tűzte ki céljául: a legalacsonyabb szintről indulunk. Zeneszeretetet oktatunk – ezért is jöhet hozzánk bárki korhatár nélkül. Az általános zenei (hallgatási, játék) színvonal emelését szeretnénk elérni, akár társadalmi méretekben. Ehhez dolgoztuk ki az oktatási módszerünket, amely öröm- és élményalapú, nem pedig egy hangszeres  órához két szolfézst kényszerít rá kötelezően a diákra. Ezt egyébként tantervként bárki használhatja. A régi metódus felett eljárt az idő, ma már nem érünk rá négy évig a semmit tanítani, mi két év alatt olyan képzést nyújtunk, ami lehetővé teszi, hogy a hallgatók egyből be tudjanak illeszkedni egy zenekarba. Persze aki olyan tehetséges, azt készséggel irányítjuk a művészképzők felé, de a lényeg, hogy minél többek érdeklődését keltsük föl a hangszeres zene iránt.

– Ön járt valaha zenetanárhoz?

– Egy alkalommal, de kiderült, sokkal többet tudok nála. Később sem voltak jobb tapasztalataim: a könnyűzenét a mai napig nem integrálták a közoktatásba, nem úgy, mint például Svédországban és Norvégiában. Nálunk valamiért, értékszempontra hivatkozva, a klasszikus zenét oktatják, amire pedig ott vannak a konzervatóriumok. Egy modern, hibrid zenei képzést kellene megvalósítani, amiben a klasszikus, a népés a könnyűzene egyenlő arányban kapna helyet.

– Annak idején miért az oktatást- szervezést választotta a zenekari tagság helyett?

– A megszaporodott teendőim mellett nem maradt időm a próbákra és a turnézásra. Döntenem kellett. Újságot írtam és adtam ki, rendezvényeket szerveztem, köztük a Gitármánia Tábort; tanítottam is közben, és 11 évig jártam a Roland hangszergyártó csapatával Kelet-Európát gitárosként. De persze így is zenész vagyok, aki ha lassan is, de biztosan készíti a saját zeneanyagát.

– A Hangszeresek Országos Szövetségének főtitkáraként hogyan látja a mai magyar könnyűzenei életet, nagy a lemaradásunk a nemzetközi trendek tekintetében?

– Nem a zenészeink vannak lemaradva, hanem a közönség, a közízlés. Ebben a médiának van óriási felelőssége, de hát nincsenek képzett zenei szerkesztők, akik orientálhatnák a közönséget, mi a jó, mi a rossz zene, a kereskedelmi adók csupán reklámblokkok közti helykitöltőnek használják a zenét, miközben az valójában lelki táplálék. Nem véletlen, hogy Európában Magyarország hátulról a második helyen áll a hangszeren játszók számát listázva, csak Bulgáriában ros?- szabb a helyzet. A HANOSZ a kritikán túl pozitív példaadással próbálja éppen ezt a tendenciát megfordítani, a tehetséggondozói programunk, a szakmai díjaink, a hangszerkiállítás és most  már az iskola is mind ezt a célt szolgálja.

– Legendák születtek a ’80-as években, ki hogyan barkácsolt magának hangszert kényszerből vagy csempészett be külföldről, mert itthon csak álmodozhatott róla. Önnek mi jutott osztályrészül akkor?

– Én egy román padlóvázán pengettem – a zenésztársaim nevezték el így a majdnemhangszert –, aminek a hangolókulcsait fogóval lehetett meghúzni, a hangszedői pedig lámpakapcsolók voltak. De volt, hogy a cipőre szánt pénzem is effektpedálra költöttem, és úgy kellett kölcsönkérnem egy csukát, hogy dolgozni mehessek. Talán ezért is kompenzálok ma, mert bár nem vagyok felhalmozó típus, de 11 gitár sorakozik otthon, főként a minden részében magyar Fibenare-okból, amiknek részt vettem a fejlesztésében, inspiráltam pár modell létrejöttét.

– Régebben az ember húzta a száját, ha amerikai helyett kínai gyártású modellel volt kénytelen beérni…

– Ma már itthon is minden elérhető. De kétféle hangszer van: vagy Kínában gyártották, vagy nem ismerik be, hogy Kínában gyártották. De a legdrágábbnak a Japánból és Koreából származó hangszerek számítanak. Az amerikaiaknál pedig olykor előnyösebb a mexikói, mert ott még megbecsülik a munkájukat az emberek, jobban odafigyelnek a gyártásnál.

– A diákjainak milyen hangszert ajánl?

– Biztos nem klasszikus hangszert vetetek velük, mint az állami zeneiskolákban, merthogy az lenne mindennek az alapja. Dehogy, a szülők ebben is félre vannak tájékoztatva – mindenkinek azzal kell kezdenie, amivel az általa szeretett zenei műfajban játszani akar. Tehát először is a szülőknek illik elbeszélgetniük a gyermekükkel, mi a szándéka, milyen zenét lenne kedve játszani, ahelyett, hogy rákényszerítenek valami tőle idegent.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!