Agnieszka Holland holokausztdrámáját, a Város alattot a legjobb idegen nyelvű filmnek is jelölte az Amerikai Filmakadémia, és biztosan okozott álmatlan éjszakákat azoknak az Oscar-szavazóknak, akik végignézték.

 

A megtörtént eseményeken alapuló film az orosz fennhatóság alatt álló lvovi (lembergi) gettóban játszódik, ahol 220 ezer embert (a város lakosságának egyharmadát és a nyugatról a nácik elől menekülő zsidókat) zártak össze pár négyzetkilométernyi területen. Miután többségüket már deportálták, 1943-ban elkezdődött az ottmaradtak lemészárlása. Holland és forgatókönyvírója, David F. Shamoon nem szépít semmit: már a kezdő jelenetekben a német és az ukrán katonák brutális kéjjel kínozzák és ölik halomra, aki még mozog. Hússal együtt tépik ki egy férfi szakállát, anyja karjában gyilkolják meg a gyereket, meztelenre vetkőztetett nőket hajszolnak, majd lőnek tömegsírba az erdőben. A mai horrorfilmekben nincs ennyi kegyetlenség. Csakhogy szinte valamennyi kelet- európai család ismer ilyen II. világháborús történeteket, a mostani déd- és nagyszülők generációja talán saját szemével is látta. Nyomasztó ilyen mélyen elmerülni a háborús borzalmakban annak is, aki nem élt át hasonlót. Látni, ahogy eltűnnek a kulturált viselkedés maszkjai és kiengednek az erkölcsi fékek, és hogy milyen kevesen maradnak emberek az embertelenségben.

A lengyel Poldek (Robert Więczkiewicz), a lvovi csatornarendszer felügyelője egy nap zsidókat talál a körletében, és mindjárt azt nézi, hogyan húzhatna hasznot a helyzetből. (Eszünkbe juthat Holland mestere, Andrzej Wajda Varsó alatt játszódó, Csatorna című filmje is, de a helyszínen és a koron kívül nincs átfedés a két alkotás közt.) Poldek nem állhatja a zsidókat, de szöget üt a fejében, amit felesége mond neki, hogy Jézus is zsidó volt… Végül 12 zsidónak ajánlja fel, hogy elrejti őket a csatornában – mert ennyien voltak az apostolok is.

Poldek előbb a pénz miatt, majd tudatosan, belső indíttatásból is a megmentőjükké válik. De Holland nem csinál belőle Schindlert, sem Wallenberget. Egyszerű kisember marad, csak sok büszke katolikus honfitársával ellentétben ő segít felebarátain. Nem is az a legmegkapóbb, mikor éles helyzetben menti az életüket, hanem ahogy finoman áthangolódnak a gondolatai. Például egyszer csak elkezd róluk úgy beszélni, hogy „az én zsidóim”.

Ahogy a film nem menti fel a náciknak asszisztáló ukránokat, sem a közönyös lengyeleket, nem akar feltétel nélküli rokonszenvet kelteni a zsidókkal szemben sem. Van köztük együttérző és érzéketlen, nagylelkű és haszonleső, szimpatikus és irritáló személyiség is.

Érdekes az a kakofónia, ahogy a szereplők többnyire egymás szavába vágva és párhuzamosan beszélnek lengyelül, németül, jiddisül, oroszul. Mivel az anyanyelv maga a (nemzeti) identitás, a legtöbb történelmi, etnikai, vallási és kulturális feszültség megjelenik már a nyelvhasználat szintjén. Hiába fújja mindenki a maga módján a maga igéjét, mindig kiderül: valójában pontosan tudják, mit mond a másik, csak nem mindig akarják érteni.

A film fejet hajt a túlélők kurázsija előtt, de a legnagyobb katarzis Poldek öröme, ahogy – mint a kutya a szájában a kölykeit – a csatornában töltött 14 hónap után végre kihozhatja őket a fényre.

(Forgalmazza a Vertigo Média Kft.)

Címkék: filmkritika, filmvilág

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!