Esős hétfő délelőtt volt, viharfelhők kergették egymást az égen, a szél összekócolta a fák lombjait. Csak néhány fekete madár ült az ágakon – de azok olyan mereven, mintha megfagytak vagy csirizzel ragasztották volna oda őket. Vándorkoldus ért az aranyos tornyokkal és csipkés kőkapukkal díszített palota elé. Maradék ételt kért az őröktől, de azok fellökték, a koldus egy pocsolyába esett, arcára maszkot vont a sár.
A bizánci császár mindezt az egyik földszinti terem ablakából nézte, majd visszaült az asztalhoz. Intett egy szolgának, s meghagyta neki, kísérjék elé a koldust. „Előbb még hozzatok inni” – kiáltott a szolga után. „Mindenkinek” – üvöltötte, öblös hangja visszhangzott a tágas étkezőteremben.
Zénón az asztalfőn ült, az asztal tán ötven méternél is hosszabb. Mindenki ott volt, aki csak az udvarban számított: főkatonák és udvaroncok, talpnyalók és kurvák, miniszterek és tanácsnokok, a pénztárnok és az udvari orvos. Csak a császárné nem ült ott, ő már két nappal ezelőtt hálótermébe vonult, a lakoma harmadik napján. Unta az ivászatot, és férjét is kérlelte, tartson vele közös hálótermükbe pihenni. Ám Zénón akkor éppen túl jól szórakozott: egy vandál rabszolgára fogadott a vizelőversenyben, és az ő versenyzőjének igen jó esélyei voltak a győzelemre: már a próbavizelésen is fél méterrel verte a második helyezett játékost. „Hiba lenne most távozni,drágám” – mondta kaján mosollyal a császár. A császárné mérgesen legyintett, majd elviharzott.
Zénón ötödik napja volt részeg. Április 9-e volt, öt napja ünnepelte hatvanötödik születésnapját. Hiába hordták a szolgálók a jobbnál jobb falatokat – borjúbordát és fácánagyat, mézédes tortát és fűszeres fürjet, egészben sült bárányt és tengeri halakat –, ő csak vedelt, súlyos aranykupákból öntötte magába a bort vizezetlenül. Mikor a császár ivott, az asztalnál ülőknek is mind kortyolniuk kellett, nem volt kifogás. A végtelen ivászatot olykor játékok szakították meg – mint például a vizelőverseny. Az asztalnál ülők öt napja nem aludhattak, élőhalottként nyakaltak parancsra. Egyesek nyitott szemmel szundítottak, mások intettek a szolgáknak, akik aranylavórt hoztak és pávatollat, hogy az előkelő vendégek könnyíteni tudjanak gyomruk kóros túlterheltségén.
A császár csak ivott és ivott, és közben újabb és újabb játékokat eszelt ki, mert büszke volt arra, hogy ő tud a birodalomban a legtöbb új játékot, vetélkedést, mérkőzést kitalálni.
A sáros arcú vándorkoldus a két őr kíséretében lépett a palota étkezőtermébe. „Konstantinápolyi vagy, koldus?” – kérdezte tőle a császár.
A koldus térdre borult, és alig hallhatóan nyögte: „Nem, uram, császárom, Zenonopoliszból jöttem.”
„Születésem helye – vágta ki büszkén a császár. – Megjutalmazlak, földim. Éhes vagy, rühes kutya?”
A rongyos öregnek boldogan csillant fel szeme: „Igen, uram, császárom, mint a farkas, három napja nem ettem.”
„Íme, legújabb játékom! – szólt Zénón. – Ha ez a koszos koldus mindent megeszik és megiszik, ami éppen az asztalon van, tíz aranypénzt kap. Ha nem, szakácsaimmal egyben megsüttetem, s közösen megesszük, mintegy a lakoma megkoronázásaképp.”
Az asztalnál ülők egyrészt fellégeztek, hiszen most nem kellett (sőt nem szabadott) se inniuk, se enniük. Másrészt elborzadtak a császár újabb barbár játékán.
A koldus a császár intésére féktelen kedvvel állt neki enni, kétpofára zabált és vedelt, de még egy óra sem telt el, s már csak álmosan nyammogott. Szinte csak mímelte az evést, pedig még a huszadrészét sem pusztította el az asztalra tálalt fogásoknak. „Egyél, vagy elevenen nyúzlak meg!” – kiáltotta részeg dühvel a császár, de aztán talán megsajnálta a koldust, és hogy segítsen neki, négy-öt hatalmas kupát egyszuszra hörpintett fel.
Majd, mint aki csak játszik, bolondozik, hirtelen összeesett, elterült a márványpadlón, akár egy zsák.
Csak hosszú, néma percek után jöttek rá az előkelő vendégek, hogy a császár meghalt. Az udvari orvos megvizsgálta Zénónt, majd a császárnéért küldetett.
„Amúgy nem volt rossz ember, de soha nem heverte ki a fia halálát” – mondta Ariadné császárné, és azonnal hívatta a koporsós embert, az előkelő vendégek jó részét hazaeresztette. A koldus észrevétlenül kiosont a palotából.
Künn szakadt az eső, sötét éj volt, mikor a koporsóval megérkezett a kőfaragó.
A császárt addigra megmosdatták, legszebb ruhájába öltöztették. Csak Zénón legközelebbi, legbizalmasabb emberei voltak ott, mikor a holttestet a kőkoporsóba fektették, és a fedelet is ráillesztették.
Ekkor a császár belülről hirtelen kiabálni kezdett: „Azonnal eresszetek innen! Egy új játékot eszeltem ki! Bort ide” – és így tovább.
Senki nem mozdult, mindenki némán bámulta a márványpadlót. Talán még fél óráig is kiabált Zénón – hol fenyegetőzve, hol rimánkodva, hol átkozódva –, aztán lassan elfogyott odabent a levegő. Amikor már halk kaparászás se hallatszott belülről, Ariadné csak annyit mondott, most már menjünk aludni, holnap új játék lesz: császári temetés.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
