-
Az ablak mellett ült, hol a könyvét olvasta, hol csak bámult kifelé. Kint halkan hullott a hó, selymesen takart be mindent: fákat, házakat, utcákat. Az ég valószínűtlenül kék volt. Talán babakéknek hívják az ilyet, gondolta. Eddig azt hitte, ez a szín csak giccses festményeken létezik. A kályhában pattogott a tűz. Milyen békés most minden, gondolta. Valami ilyesmi lehet a boldogság meg az otthon. Sok éve nem jutottak eszébe ilyen szavak, és most mégis ezeket ízlelgette. Boldogság. Mit jelent ez? Valamiféle korlátoltság? Eltekintés a körülményektől? Netán gyávaság? Önzés? Boldognak lenni annyi, mint megnyugodni a saját lelki és testi elégedettségemben? S hogy mindeközben a világ körülöttem nyomorult hely? Mit érdekel engem, hiszen én boldog vagyok! Nincs a forradalomnak nagyobb ellensége a boldogságnál, gondolta szinte már dühösen. Legszívesebben lavór vizet öntött volna a kályhába, a függönyt pedig behúzta volna, fene a babakékbe. De olyan szépen pattogott a tűz. És valahogy most a babakék is jólesett a szemének. Lassan újra megnyugodott. Úgy gondolta, talán nem árulás néhány perc boldogság. Ennyit talán megengedhet magának. Hiszen fázott és éhezett eleget. Mennyit vacogott sötétben! Ez a kis meleg jár most neki. Kinyitotta újra a könyvet és csak néhány mondatot olvasott. A forradalmak a történelem mozdonyai. Milyen szép. Ez a szoba is egy mozdony, csak éppen most pár percre megállt. Egy állomáson, ahol szenet vételeznek. Addig néhány utas elemózsiát, teát és újságot vásárol, és a vonat már indul is tovább. A pokrócot megigazította térdén. Messziről hallott valamit. Mintha valahol messze tömeg gyülekezne. Morajlott a tömeg. Igen, így szokták mondani, hogy morajlik. Éppen olyan ez a hang, mint amikor a kagylóban meghallja az ember a tengert. Odateszi fülét a kagylóhoz, és hallja a halk morajlást. A kályha, a babakék és a morajlás együtt teljesen elkábították. Mintha valami kábítószert vett volna magához. Módosult tudatállapotba került. Látta az ablakon túl a babakék tengert. Boldog volt. Pedig pár perce még azt sem tudta, mi a boldogság. Arra ébredt, hogy egy idős asszony lép a szobába. Fehér színű, kék szélű pléhtányért hozott. Átadta. A tányéron hering, fekete kenyér és főtt tojás. Ki lehet ez az asszony? Nem köszönt, nem mondott egy árva szót sem, csak behozta az ételt és máris távozott, becsukta maga mögött az ajtót. Nézegette a tányért, a hal igazán gusztusos volt. Nem volt éhes, de azért belecsípett a heringbe. Csodás, gondolta. Évek óta nem ettem ilyen jó heringet. Még egyszer belecsípett, a falatot a szájába nyomta. Beleharapott előbb a kenyérbe, azután a tojásba. Élvezte az ízeket. Tudta, nem szabadna ilyet gondolnia, de mégis azt gondolta, milyen jó volna, ha ez a pillanat sohase múlna el. Ha a mozdony itt megállna, és ő csak hallgatná a végtelenségig a tűz pattogását, nézné, ahogy az égen babakéken hullámzik a tenger, és ízlelgetné a heringet. De mi lenne akkor a világgal? A morajlás közben egyre erősebbé vált. Most már néhány egyéni hang is kivehető volt az általános zajból. Becsukta szemét és egy nagyobb darab heringet tolt a szájába. Fejét kissé hátradöntötte, átadta magát az élvezetnek. A füstölt hal íze szétáradt szájüregében. És akkor, hopp, valami történt. Egy hirtelen szúrós érzés. Kinyitotta szemét, de sötét volt körülötte. Akkor jött rá, fuldoklik. Egy nagyobb szálka állhatott keresztbe a torkán. Megakadt. Se ki, se be. Rémálom. Ordítani akart, de hang nem jött ki száján. Némán üvöltött. Gondolkozni kezdett, vajon hogyan hívják az asszonyt, aki az elébb bejött és az ételt hozta? Nem mindegy? Úgysem tudok kiabálni, gondolta. Szibériai eset jutott eszébe. Egy fogoly mesélte neki. Valaki félrenyelte az ételt. Nem kapott levegőt és senki sem tudott segíteni rajta. Ilyenkor nem szabad levegő után kapkodni, okította egykor a fogoly. Mert csak rosszabbodik a helyzet. És amikor körülötted elfeketedik minden, akkor már túl késő. De van egy zseniális trükk, amely segít megmenekülni a fulladásos haláltól. Évtizedekkel azelőtt hallotta mindezt, de most tökéletesen emlékezett minden szóra. Követte a fogoly tanácsait. Lassan felkelt a székből, lerúgta magáról a pokrócot. A tányért már előzőleg elhajította. Letérdelt a parkettára. Előrehajolt, két öklét a padlóra tette. Majd egész testsúlyával a kezére nehezedett. Azután hirtelen kikapta maga alól a kezét. Mellkassal érkezett a parkettára. Reccsent az öreg fa, ropogtak a csontjai. A száját is beütötte. De a szálka ott hevert előtte a padlón. Jó masszív, olyan négycentis darab. A levegő hirtelen tüdejébe szökött. A jó öreg oxigén, hogy tud hiányozni, gondolta. Hatalmasat sóhajtott. Aztán még el is mosolyodott, mikor az jutott eszébe, a boldogság milyen veszélyes tud lenni. Az ember nem is gondolná. Ilyen közel még sosem voltam a halálhoz, gondolta. Egy kis boldogság, az ember oda se figyel, és máris kész a baj. Érezte, kis langyos vér csorog le állán a szájából. Remélem, gondolta, azért a fogam nem tört ki. Odanyúlt, megtapogatta száját. Elégedetten konstatálta, minden foga ahelyén van. Valószínűleg a nyelvét harapta el. Kicsit megmozdította fejét, hogy az ablakon keresztül rálásson a babakékre. Milyen gyönyörű. Még ha az egész csak káprázat is. Ilyen szín valójában nem létezik. Csak álom.Csak boldogság. A kályhában pattogott a tűz. Nem volt ereje felkelni. Talán szundítok egyet, itt, a padlón, gondolta. Feje alá húzta a puha pokrócot, lehunyta szemét. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Csak egy pár fekete bőrcsizmát látott onnan lentről. A csizma sarkára egy darab félig megszáradt lószar ragadt. Lenin elvtárs, a kurva életbe már, nincs idő most az ilyen gyerekségekre, a tömeg ellepte a teret, mindenki magára vár, keljen fel onnan. A hang karcos volt. Dohányos ember hangja, gondolta. A morajlás közben megszűnt, helyét a tömeg félelmetes dübörgése vette át. Szavakat lehetett tisztán kivenni: halál, soha, vörös, most… Hát itt vannak, gondolta, és kért egy bögre teát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!