Kérges arcú parasztember szívja pipáját, eregeti a füstöt, közben az eget vizsgálja.
„Vörös az ég alja, alighanem leszakad estére” – dünnyögi.
„Esni fog, nyakadról a kobakod: esni fog” – röhög jobbra mellette a csörgősipkás.
„Na, te meg ki fia-borja vagy?”
„Frici mester, tisztelettel, Bakócz Tamás majdnempápa udvari bolondja, későbben Dózsa György parasztkirály bátor harcosa, szolgálatára, az Egyenes Kasza Rend lovagja, felnyársalt buggyant és bukott hadfi” – szalutál a bohóc. „És a karón ülő pajtásban kit tiszteletlenkedhetek?”
„Csak egy öreg paraszt vagyok, Mikó a nevem, innen éppen, Temesvár mellől, Medves után van rozzant viskóm. Valamikor négy családom volt. De megholt mind, még mielőtt felcseperedtek volna. Az egyiket a lob vitte el, a másikat a torokgyík, a harmadikat a vízkórság, a negyediket a patécs, az asszonyt meg a bánat tette sírba.”
„Jó ebédet ád a világ, de halál van ám vacsorára” – nevetgrimaszol a bohóc.
„Tegnap a húgom lánya elgyütt meglátogatni Újlakról, ő hozta a pipát meg a dohányt. Szalonnát is hozott, de már megettem. Ha közelébb lennél, cimbora, átdobnám a pipámat, hogy te is tudjál füstölögni. Aztán hogy ragadtál itten, bolond?”
„Aki megyen: halad. Aki szarik: marad” – szól a bohóc, és közben kacsint.
„Fura egy szerzet vagy te, annyi szent. Engem éppen egy hete húztak karóba, úgyhogy talán nem sok van hátra. Érzem, a karó hegye már a szívem sarkát csiklandozza. Neked még lehet néhány napod, vidám, életerős fickónak látszol, és csak hajnalban hoztak ide. Nem emlékszel, öcsém, mert rögvest elájultál, ahogy ráültettek a nyárs hegyire” – mondja a paraszt.
„A kutya ugat, a szú perceg, éljen Dózsagyuri, a herceg!” – énekli a bohóc, és közben hosszú orrot mutat.
A mező – ameddig a szem ellát – telis-tele karóba húzott férfiakkal, fölöttük varjak köröznek, egyik-másik leszáll, és dézsmálni kezdi a halottakat.
„Azt mondták, az igazságért halunk meg” – mondja az öreg paraszt. „György király is azt kiáltotta, mikor a fejére izzó koronát tettek, hogy az igazságért hal meg. De mi a fene az igazság?”
„Az az igazság, komám, hogy jól kibasztak a szegényemberrel – kiáltja a bohóc bandzsítva –, a hús összemegy a fazékban, de a bab megdagad!”
„Azt papolták a szerzetesek, hogy minden ember egyenlő, és az uraknak nincs joguk sanyargatni minket. Hogy a paraszt is éppen olyan ember, mint az úr. Egy szavukat se hittem, a szemük se állt jól, pálinkaszaguk volt. De azért kiegyenesítettem én is a kaszát, mi vesztenivalóm lehetne, és mentem Dózsa után, aki György királynak hívta magát. Aztán Nagylaknál rájuk törtünk az urakra, éppen ebédeztek. Levágtuk mindet, amelyiket meg nem, azokat cövekre húztuk. Akkor léptettek elő kapitánnyá” – mondja büszkén a paraszt.
„Aki másnak akar patkányt fogni, magának egeret sem foghat” – nyerít a bohóc.
Az öreg paraszt a másik oldalra bök a pipájával. Tőle balra, a következő karón egy felnyársalt csuhás, lehanyatlott fején a varjak már kivájták csőrükkel a szemet a gödréből, most éppen az ajkakat tépik.
„Az igazság örök. Mint Jézus. Ezt mondották a szerzetesek” – magyarázza a paraszt. „Az igazságot nem lehet elpusztítani. Én is ettem György királyból. A testet el lehet pusztítani, de a lélek, éppúgy, mint az igazság, örök. Megmondták a szerzetesek. Miután rája tették az izzó koronát, bicskával vágtak a húsából a György királynak, és nekünk, leghűbb embereinek, enni kellett a vezérünk húsából. Hát megettük. Olyan íze volt, mint a sült hódnak, csak kicsit édesebb.”
„Aki pacalt akar enni (avagy özvegyasszonyt elvenni), ne kérdje, mi volt benne” – hahotázik a bohóc.
Az öreg paraszt felnéz az égre.
„Már mindjárt csepereg. A pipázásnak is befellegzett. Azt mondta a csuhás, itt mellettem, mikor még nem volt holt, hanem élt, igaz, haldokolt erősen, hogy ne féljen, öregapám, Isten országában vár minket az igazság. Az igazság? – kérdtem tőle. Miféle igazság? Az úr húst eszik, a paraszt meg kását. Ha kását. Ha az sincs, nagy levegőt vesz, hátha attól jóllakik. Ez az igazság. Nincs másik, egy van. Így volt, így lesz. És nem lesz ez másként odaát se.”
„A parasztnak neve kuss, és a seggébe karó” – kacag a bohóc.
„Gondoltam, utoljára még kimulatom magamat. Bort
ígértek, haddelhaddot, hacacárét. Rohadok én már belülről, hát nem mindegy, a karón döglök meg vagy a tisztaszobában egyedül?
„Ördög pajtás padtársa, pokolra jut, meglássa!” – gurgulázik a bohóc, hogy könnyes a szeme.
„Nem hittem én sose. Se királyban, se Istenben. Egyiket se láttam. A pipa hiányozni fog a pokolban, az bizonyos.”
„Üres pipa a király szájában sem ég…” – szól a bohóc, és folytatná, de a mosoly hamar lehervad az arcáról. Hirtelen lejjebb csúszik a karón, szemei fennakadnak, szájából csorog a vér, végleg elhallgat.
„Nem szabad heveskedni meg röhigcsélni a karón, fiam – csóválja a fejét rosszallóan az öreg paraszt –, nem szabad ficánkolni a karón, öcsém! A legjobb csendben, mozdulatlanul várni, akkor lassabban csúszik szíved felé a karó hegye. Hát nem tanított meg téged a helyes magaviseletre az a jó apád?”
A vénség megtömi pipáját, szürke dohányfüst gomolyog körötte. Óvatosan körbenéz. Szinte teljes a csend, csak néhány gyenge nyögés hallatszik innen-onnan, és halk hegedűszó szüremlik messziről. Varjak szállnak le mindenhol.
„A fene gondolta, hogy ilyen nehéz a pokolra kerülni” – gondolja a paraszt, mikor a nyári eső forró csöppekben verni kezdi tar fejebúbját.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
