Szürke, nyálkás idő volt, mikor a súlyos vaskapu tompa döngéssel becsapódott mögötte. Az egyenruhás még annyit mondott, mielőtt a kaput becsukta volna, „aztán próbáljad magadat jól viselni, Anna, meg ne lássalak itt még egyszer, az anyád Úristenit”, és nevetett. Anna – kezében batyujával, fején piros kendőjével – elindult Szob felé, ahogy magyarázták, ott volt legelébb vasút. Ez Márianosztrától mindössze másfél óra gyalogút, mondta neki az igazgató, mielőtt elbocsátotta volna.
Tényleg nem volt több. Közben jött néhány szekér is, de Anna nem kéredzkedett fel rájuk. Pedig volt olyan kocsis, aki erősen kapacitálta: füttyögött, s még almát is ígért neki. Tizenöt évi bérét kapta meg az igazgatótól, levonva belőle az eltartási költségeket. Annának fogalma sem volt, hogy az a néhány bankó meg a félmaréknyi apró sok vagy kevés, de nem is érdekelte. Soha nem volt szüksége még pénzre. A szobi állomáson a jegykiadó ablakhoz ment és vásárolt egy jegyet Pestig. Egy óra múlva futott be a személyvonat. Egy termetes parasztasszony ült vele szemben, a lábánál garaboly, abba két bágyadt tyúk volt belegyömöszölve.
A pesti állomáson a rikkancs azt kiabálta, „a Nürnbergbe összehívott Reichstag egyhangú szavazással fogadta el a faji törvényeket”. Anna átvillamosozott az egyik pályaudvarról a másikra, éppen úgy, ahogy az igazgató tanította neki. Itt megkérdezte, mikor indul az első vonat Balatonfőkajárra. Az üveg mögött, egy kicsi szobában ülő hölgy (aki vasutas-egyenruhát viselt) tájékoztatta, hogy két és fél óra múlva indul a következő járat, de Fehérváron át kell szállnia, kérje majd a kalauz segítségét. Anna újra jegyet vásárolt, majd bement a vasúti vendéglőbe, ami ezen az esős délutáni órán már dugig volt. Egyetlen üres asztalt talált, oda ült le. Levette kendőjét, kigombolta kabátját. „Mit parancsol”, kérdezte a pincér nem túl udvarias hangnemben. Nem örült, hogy ez a szegényes ruhájú, ápolatlan külsejű nő elfoglalt egy egész asztalt. „Hát, nem is tudom. Tejeskávé van?” „Van”, morogta a pincér, és megkérte Annát, mutassa meg, van-e a rendelésnek fedezete. Anna készségesen megmutatta a pénzét, a pincér bólintott, elfutott a tejeskávéért. Anna 35 éves volt, de ötvennek nézett ki. Haja rövidre nyírt, szürke és ritka, háta görbe, megcsúnyult arcát mély barázdák szántották, de a szemében csak úgy csillogott az élni akarás. A pincér megjött a kávéval, levágta Anna elé, a csészéből némi barna lé kilötykölődött. Mikor Anna belekortyolt a forró italba, a mennyországban érezte magát, ilyen finomat még soha életében nem ivott. A sarokban egy spicces társaságnak a cigány húzta, „Kakukkmadár az erdőben…”. Jó meleg volt a restiben. Anna úgy érezte, jó lenne, ha ez a vonatra várakozás örökké tartana. Az étlapot böngészve megszédült, dőzsölni támadt kedve. Hirtelen ötlettől vezérelve zóna adag virslit rendelt tormával és pörköltszafttal. Amikor az étel megérkezett, a pincér kést és villát is hozott. Anna reszkető kézzel fogta meg a fényes kést, és bámulta, mintha egy egzotikus állattal lenne dolga. Nézte a kés csillogó élét, óvatosan végighúzta rajta bal mutatóujjának begyét. Kicsit meg is vágta magát, egy apró csöpp vér buggyant ki az ujja hegyéből. Elkerekedett szemmel figyelte, ahogy végigszánkázik ujján, le a tenyeréig. Aztán megrémült, körbenézett, hogy valaki látta-e. Gyorsan elővette zsebkendőjét és letörölte kezét.
Mikor kabátja zsebébe tömte a zsebkendőt, egy elegáns férfi állt az asztala fölött. „Leülhetek, kérem? Csak amíg a sörömet iszom. Ígérem, nem fogom zavarni”, mondta az úr, aki fehér inget és csokornyakkendőt viselt (felöltője kigombolva, szeme elég zavaros, bőre halszínű). Anna szégyenkezve bólintott, az úr leült, a pincér gyorsan megérkezett. Elnézést kért a hírlapíró úrtól, és megígérte neki, ahogy felszabadul egy asztal, szól neki, és akkor azonnal átülhet innét. A hírlapíró biztosította a pincért, hogy neki jó itt, csak egy korsó sört akar inni, mindjárt indul a vonata. A pincér gyorsan kihozta a sört, a hírlapíró rágyújtott, majd elgondolkozva aranyozott öngyújtójával játszott. „Ne haragudjon, de maga olyan ismerős nekem.” Anna zavartan mosolygott. „Hová utazik?” Anna alig bírt megszólalni. „Az apámhoz megyek. A Balatonhoz.” A hírlapíró idegesen fújta a füstöt. „Az szép. A Balaton, az szép”, mondta. „Mivel foglalkozik a kedves papa?” Anna nem tudta, hogyan fejezze ki magát, azt mégsem mondhatta, „paraszt”. Helyette inkább azt mondta: „A mostohám megölte magát. Nem most, még tavalyelőtt. Az apám azóta egyedül van. Öreg mán. Majd csak megleszünk kettecskén.”
A hírlapíró nem nagyon figyelt Annára, egy újságot vett elő, és a szélére jegyzetelt. „Semmi nem jó ezeknek”, motyogta gondolataiba mélyedve, jegyzetelés közben. „Az se jó, ha vörös vagyok, az se, ha fehér! Ezeknek nem lehet az ember elég okos. Hát most majd fekete leszek, meglátjuk, mit szólnak hozzá!” Ezt Anna nem értette. Majszolt, kezébe fogta a virslit, és a végét a tormába meg a szaftba mártogatta. A kést a szalvéta alá dugta, hogy ne lássa. „Ezeknek még a szerelem se szent. Nem értik, hogy nekem el kell mennem. El kell utaznom.”
A hírlapíró megitta a sört, még egyet kért és egy konyakot. Újra rágyújtott. Anna most vette csak észre, hogy a hírlapíró pizsamanadrágot visel és a lábán mamusz van. „Maga volt már szerelmes? Úgy értem, halálosan.” És úgy nézett Annára, hogy szinte átfúrta pillantásával. Anna félrenyelte a virslit, köhögni kezdett. A hírlapíró felugrott, finoman megveregette a nő hátát. Felülről nézte a ritkás hajat, magába szívta a nő fejbőrének keserű szagát. Legszívesebben megsimogatta volna a szakadt, kopott ruhát a vállán. Aztán köhögött egy sort ő is, majd felhörpintette a konyakot. Köszönés, valamint fizetés nélkül elfutott. Talán a vonata után, gondolta Anna. A pincér eleinte nem akarta, hogy Anna kifizesse a hírlapíró cechét is, aztán bólintott, és elrakta a pénzt. Anna megnézte, mit írt a férfi az újság szélére ceruzával. „Minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldusgúnya is.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
