„Hazakísérsz?”, kérdezi a szőke lány a pultnál, „meg hát”, gondolom magamban, aztán bólintok, majd intek a pincérnek, kérek még két koktélt, és miközben iszunk, ő végig karattyol, nem értek belőle egy szót sem, üvölt a zene, és azon gondolkozom, ugyan hová vigyem ezt a lányt, jelenleg nincs lakásom, még egy rohadt albérletem se, amióta kirúgott az asszony, a bolond nagyanyámnál lakom, hotelre nincs pénzem, a válóper végéig zárolták a bankszámlám, a gyerekeimet se láthatom, a házamba se léphetek be, Budán lakom, a nagyi nappalijában a heverőn, oda mégse vihetem, de hát a lánynak, úgy látszik, sürgős az ügy, „mikor hívod már a taxit?”, kérdezi, hát hívok egy taxit, majd a kocsiban eszembe jut valami, remélem, de a taxi hátsó ülésén a lány hozzám bújik, szorosan, csókolgatni kezdi a nyakamat, persze nem jut eszembe semmi, hát bemondom nagyanyám címét, az öreglány szerencsére már alszik, teljes csend és sötétség a lakásban, halkan kinyitom a bejárati ajtót, beosonunk a nappaliba, felkapcsolom a villanyt, a lány gyanakodva figyeli a nappali berendezését, a porcelánfigurákat a polcokon, a hetvenes évek kerek foteljeit, a fekete-fehér televíziókészüléket, a pamutgombolyaggal játszó fehér macskát ábrázoló olajfestményt a falon, nem nagyon érti, hová került, aztán kiszúrja nagyanyám NDK-gyártmányú lemezjátszóját, „te ilyen retro pasi vagy?”, kérdezi, „az, retro”, mondom, „de zenéről szó sem lehet”, gyorsan kinyitom a százéves kanapét, lekapcsolom a villanyt, csak a Hold világít be a szobába, lekapjuk ruháinkat, és már a kanapén hempergünk, végre mindent elfelejtek, az egész elcseszett életemről megfeledkezem, végre nem gondolok arra, hogy ha gondosan zárom az irodám ajtaját, akkor nem tudják ellopni a laptopom, és arra se, hogy ha nem lopják el a laptopom, akkor nem találják meg a gépemen azokat a fotókat, és ha nem találják meg azokat a fotókat, akkor nem tudnak megzsarolni se, és ha nem tudnak megzsarolni, akkor nem kell lemondanom a pártban betöltött rangomról, nem dob ki az asszony, nem kell a nagyimhoz költözni negyvenévesen, nem kell külvárosi bárokban csajokat hajkurásznom, szóval nem gondolok semmire, csak önfeledten szeretkezem, boldog vagyok, nem itt vagyok, hanem valahol máshol, talán a Holdon, de ekkor kinyílik a nappali ajtaja, és nagyi csoszog be a szobába, felkapcsolja a villanyt, fején hajháló, lábán mamusz, otthonkáját színes virágok díszítik, leül az egyik fotelbe, kezében tálca, és azt mondja, „a városom címerében egy vitéz látható fekete lovon, aranypáncélban, sisak nélkül, a haja fekete, feje körül a szentek aranyaurája, bal kezében pajzsot, jobb kezében lándzsát tart zászlóval, Frigyes, vajon ki lehet ez a rejtélyes alak”, és néz rám a zavaros szemeivel, közben a szőke lány némán és mozdulatlanul figyeli nagyanyámat, és hiába mondom neki, hogy ne feszélyezze magát, nagyanyám bolond, Frigyes a nagyapám volt, csináljuk tovább, nagyi úgyse lát minket, csak a nagyapát látja maga előtt meg Zárát, mert egy jósnő évekkel ezelőtt, nagyapám halála után azt jósolta neki, hogy következő életében kóbor macska lesz Zadarban, és azóta mindent elolvasott a városról, amit csak lehet, minden sarkot, követ ismer, bár sosem járt ott, szóval hiába magyarázom a szőke lánynak, hogy folytassuk, amit elkezdtünk, ő a dühtől reszketve mászik ki alólam, felkapja ruháit és elrohan, még az ajtóból visszaüvölt: „beteg állatok!”, nagyanyám meg csak ül, néz rám tanácstalanul, „ki lehet ez a vitéz?”, kérdezi, „nem tudom, Mártikám, talán az eltévedt lovas”, mondom neki, miközben felhúzom az alsógatyám és veszek a tálcáról egy spenótos burekot, mire nagyanyám arca felragyog, megsimogatja arcom, „igen, Frigyes, tudtam, hogy te tudni fogod, te mindent tudsz, ezért szerettem beléd”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
