Csikós Attila: Kék jég

A Balaton-parti házban már délelőtt nagy volt a forgalom. A karácsony utáni napokban az egész család összegyűlt, és együtt készültek az év utolsó napjára. A tihanyi utcán a szocialista autógyártás minden gépkocsimárkája megtalálható volt, s ha a társaság fele vonattal érkezett is, az udvaron és a ház előtt annyi autó parkírozott, hogy az egyik szomszéd át is jött, és megkérdezte, miféle ellenséges tevékenységre készül a társaság? Persze, nem mindenki fért el a házban, de Apa szerzett tíz szobát a pártüdülőben.

Korán keltek, és reggeli után tüzet raktak a kert füves végében, mely messziről úgy tűnt, belelóg a tóba, mint egy zöld törölköző, pedig az előző tulajdonos kikövezte a telekhez tartozó partvonalat. A tűz fölé Apa kondért akasztott, és félig felöntötte borral. Azt, hogy szilveszter napján forralt bort főzzenek, Anya találta ki még karácsony előtt. Anya egyébként is mindent jó előre megtervezett. A kirándulást a faluba, a sétát az apátsághoz, a süteményezést a templom melletti Rege cukrászdában.

Amikor a tüzet megrakták, még igazi, ködös, hideg téli reggel volt, de amikor Anya megjelent a kondér mellett a felvágott almával, citromkarikával, mázas cseréptálba kiöntött cukorral és a fűszerekkel, már a nap is kisütött. Elza néni, Anya nagynénje a konyhában töltötte a délelőttöt, töltött káposztát főzött és lencsét. Ő egyébként is végigfőzte ezt a pár napot. Gyula bácsi két rekesz orosz pezsgőt hozott. Ő az egyik borkereskedelmi szocialista vállalat főmérnöke volt, voltak kapcsolatai. Ez édes, mondta Elza néni, és elégedetlenül cöccintett utána a fazekai között. Ez van, mondta Gyula bácsi, ezt lehet szerezni. Aztán bekapcsolta a televíziót, és a szilveszteri műsort kezdte nézni. Egyébként az egyik rekesz száraz, ha jól tudom, tette hozzá kiabálva, aztán kinyitott egy üveg sört, és feltette a lábát az egyik kempingszékre.

Egyre kész lett a bor. Anya és Nagymama kolbászt és szalonnát vágott fel és kenyeret. Aztán megterítettek a nagy, diófa asztalon, kihordták a cserép korsókat, és körbekínálták az ebéd előtti kóstolót meg a forralt bort. A család nagyobb része a műsort nézte a televízióban, mert János szerint, aki a Népszabadságban dolgozott újságíróként, abból lehet megtudni, hányadán áll magával a rendszer. Ha hagyja kinevetni magát, akkor még erős, ez volt az alapvetés. Ez még erős, barátaim, mondta akkor is, ez még kurva erős. Apa, aki bement értük, ezen elmosolyodott, de Pál, akit senki sem bácsizott, csak így hívták, Pál vagy Pál elvtárs, szigorúan összevonta a szemöldökét. Hogyne volna erős, kérdezte, mi építettük, mondta, és mi tudunk építeni.

Apán kívül mindenki berúgott egy kicsit. Az ebéd utáni kiránduláson még énekeltek is, a „Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat” kezdetű dalt vagy húszszor is.

Az egész társaság levonult a mólóhoz, és az útközben beszerzett házi borral koccintottak az óévre meg az új ötéves tervre, és arra, hogy talán a következő évben Gyula bácsiék megkapják végre az útlevelük, és kimehetnek németbe a rokonokhoz.

Emlékszem, gondolta Anna, Apa ekkor Anyába karolt, talán meg is csókolta, és engem is magukhoz öleltek.

Néztem a tavat. Be volt fagyva a víz, de nem csak a part mentén, hanem egészen mélyen. Kék volt a délutáni opálos  fényben. Ilyennek képzeltem a messzit, ahova mi nem mehetünk. Az idegen földet. Kéknek és törékenynek, mint a jég. Ami egyszer csak véget ér. És ahol véget ér, ott van a külföld.

Egy hónap múlva Apát hivatalos útra küldték, s valahogy elintézte, hogy vihetett minket is. Ezt nem szokták engedni pedig, mert az otthon maradó család miatt a többség nem mert disszidálni. Mi mégis együtt mentünk.

Apa akkor már tudhatott a kiküldetésről, csak senkinek nem merte mondani.

Soha nem jöttünk haza.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!