Amilyen instant dallamtapadásos a klasszikus hollywoodi Hamupipőke-történet harmadik feldolgozása, olyan kínosan gyengék a dalok közti közjátékok, mint egy pornófilmben, ahol minden az aktusnak van alárendelve.
Bradley Cooper nagyon akarta ezt a filmet, ez a rendezői debütálása is, amire 3 évet készült. Megtanult énekelni és kitalált egy figurát, félúton a romantikus rockzenész és a még érzelmesebb countryénekes közt. Ezen túl a szokásos csapzott, melankolikus sármját hozza, amitől rögtön örökbe fogadnánk egy menhelyről, ámde hozzámenni súlyos hiba lenne.
Cooper az égvilágon semmit sem mond a sikerről, művészi integritásról, párkapcsolati és szerfüggőségről, önpusztításról, semmilyen témáról, amit a film érint. Mintha gondolata se lenne (a forgatókönyvíróknak se), olyan közhelyeken kívül, hogy „a zene oktávonként csak 12 hangjegyből áll. Mindig ugyanaz a sztori ismétlődik.” Vagy, ami rá is igaz: „nem a tehetség számít, hanem hogy legyen mondanivalód”. A játék oroszlánrészét eleve Lady Gagára bízta, ami a legjobb rendezői döntése volt.
Megmutatta, milyen az igazi művész (mert Gaga az), smink és manírok nélkül, majd elindította a siker, egyben a romlás útján, egyáltalán nem vállalva felelősséget a saját kis Frankensteinjéért. Ahogy a saját karakteréért sem – csak homályos utalásokat kapunk a nehéz gyermekkorra, kezdődő siketségre, amitől még senki nem lesz akkora művész, mint Beethoven.
Lady Gagának a saját papírmasé figuráját, a popdíva karikatúráját kellett alakítania – többet és bátrabban is játszhatott volna, hiszen jól ismeri ezt a világot meg a sztárgyárt, ahol klónozzák a kevésbé tehetséges kollégáit. Persze elmaradt a zeneipar meg a popszakma kritikája is, de legalább énekeltek egy jót, bár a vége felé már a zene is kezd úgy túlcukrosodni, hogy megállna benne a kanál.
FOTÓ: INTERCOM
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
