Csillámporos negédesség

Antonio Banderasszal és a szentendrei Párizzsal idézi meg Picasso emlékét legújabb életrajzi sorozatában a NatGeo, de sem őt, sem magát a zsenialitást nem érthetjük meg jobban általa, mint amennyire egy korabeli pletykalapból sikerült volna. A filmszerű látványra, a helyszínek, jelmezek korhűségére nagy gondot fordítottak, ám mindez csak csillámporhintés, mint mikor a vadvirágon ringó ökörnyálon táncot lejt a mediterrán napsugár az antibes-i művészvilla kertjében. Tovább fokozzák a negédességet Hans Zimmer sosem szerénykedő zenei kompozíciói, a színészek túláradó gesztusai és a buján fröcsögő festékpacák – a fenséges összhatásba csak az időnként érzéketlenül bemasírozó nácik tudnak belerondítani.

A Franco elől önkéntes emigrációba vonult festőt meg csak az izgatja, hogy elveszik a karmazsinpirosát a horogkeresztjeikhez, és nem tisztelik eléggé a művészetét – ha Picasso ennyire felszínes hólyag lett volna, valószínűleg nem festi meg a Guernicát. De akkor lehet, hogy a kép valójában nem is a háború borzalmait, hanem az érte ádáz cicaharcot vívó nőszemélyeket ábrázolja?

A fiatalon lánglelkű Picasso (őt Alex Rich játssza, egy fokkal őszintébben, mint a festő szellemének intellektuális megragadására törekvő Banderas) még a festés megszállottja, később vált csak a nők szánalmas bolondjává. A folyamatos időbeli pingpongozás és a jelentéktelen mellékszálak miatt nehéz őt koherens személyiségként látni, és mert eleve olyan lónagy közhelyek mentén mutatják be a művészvilágot, mint hogy ott mindenki nimfomániás, politoxikomán, pszichopátiásan gátlástalan és tojik minden szabályra – ergo pont ettől akkora művész, hogy kiérdemli a plebs kritikátlan rajongását.

Egy revelációval azért szolgált a sorozat: Picasso fodrásza később Amerikába ment, majd egy Donald Trump nevű ürge haját lőtte be a fültövétől induló választékkal, a fejtetőjén át a másik hallókájáig.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!