Ami megéri a hamisítást, azt hamisítani is fogják – ez a műkereskedelem Murphy-törvénye. Bár igazán jó hamisítványokat nem ismerünk. Azok minden bizonnyal világhírű galériák vagy gazdag műgyűjtők falán lógnak. Mert még mindig azt hiszik róluk: eredetiek.
Hetvenedik tétel. Vaszary János: Rimini strand – harangozza be az 1928-as olajfestményt a téli aukciót vezető Virág Judit, s ezzel egy időben a fehér kesztyűs segítők a pódiumra hozzák a 42x67 centis képet. A Kongresszusi Központ nagytermének közönsége felélénkül a „nagy hal” láttán. Előtte néhány tétel egymillió forint alatt cserélt gazdát, de most eleve 15 millióról indul a licit. Nincs idő hosszú töprengésre, néhány másodpercenként újabb fél-félmillióval emelkedik a tét. Ezzel együtt emelkednek a magasba a vásárlók tárcsái. Ahogy nő az ár, egyre kevesebb a tárcsa. Mígnem csak egy marad.
– Senki többet? Harmadszor! – húszmilliónál koppan a kalapács. A közönség tapssal jutalmazza a kitartó küzdelmet.
Egy biztos: a vevő nyugodtan aludhat az új Vaszary-képe miatt, a Virág Judit Galéria és Aukciósház valamennyi árverésre kerülő tárgy eredetiségéért garanciát vállal. Ha öt éven belül bármikor egy független szakértő mégis bebizonyítja ennek ellenkezőjét, a leütési ár és az árverési jutalék ellenében visszaveszik a műtárgyat.
Ahogy egy festő képeinek árfolyama emelkedik, úgy szaporodnak a hamisítványai – összegzi tapasztalatait Virág Judit. A művészettörténész és igazságügyi festményszakértő a 19. és 20. századi magyar festészetre specializálódott. A műkereskedelemben eltöltött húsz éve alatt valamennyi útjába kerülő képről – legyen az valódi vagy hamis – fényképet készített, így archívuma segítségével könnyen lebuknak a zavarosban halászók.
Igaz ugyan, hogy egyre több mai hamisítvánnyal kopogtatnak be hozzá, megvételre kínálva azokat, ám ezek minősége rendkívül gyatra, percek alatt kiderül a turpisság.
– Egyszer egy hamisító Márffy Ödön Tükörbe néző nő című képét pontos i-vel szignálta, pedig a hitelesség kedvéért még teával sárgított, fénymásolón készített hagyatéki és árverési cédulákat is ragasztott a hátuljára – meséli a galériatulajdonos, aki Senki többet? Harmadszor! című könyvében külön fejezetet szentelt a fura eseteknek. – Előfordul, hogy annyira friss a portéka, hogy még párolog belőle az olaj, és a tamáskodó tulajdonos csak akkor kullog el az áruval, mikor az előkapott varrótű úgy hatol át az olajrétegen, mint kés a vajon. De találkoztam már sütőben öregbített, szabályszerűen megsütött képpel is. És nincs annál viccesebb, mint amikor a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán függő képek másolatát kínálják eladásra.
A legtöbbet hamisított magyar festő címért Rippl-Rónai József, Aba-Novák Vilmos és Vaszary János versenghet. Mindhármójuk hamisítói akkor kaptak igazi lendületet, amikor már hozzá lehetett jutni az eredeti művek reprodukcióihoz. Például 1941-ben jelent meg Petrovics Eleknek a Vaszaryról szóló monográfiája – ennek ismeretében egy, a negyvenes években ténykedő hamisító annyira felbátorodott, hogy saját képén Vaszary pesti korzóját egy merész mozdulattal Balatonfüredre helyezte át, és a budai vár panorámája helyett a badacsonyi dombvidéket láthatjuk.
A hamisítás tehát nem csupán egy az egyben lemásolt képeket jelent. A kreatívabb zugmester képes az eredeti festő különböző képeinek bizonyos részleteit összerakni és azt új képként tálalni. A hamisítás magasiskoláját mégis az utánzatok jelentik, mikor valamely piktornak a jellegzetes stílusában, mégis szabadon próbálnak valami újat létrehozni.
Csontváry Kosztka Tivadarnak több hamis képe létezik, mint eredeti – lep meg kijelentésével Velledits Lajos festő-restaurátor. Rippl-Rónai életműve több mint kétezer darabból áll, ezenkívül az ő szignójával ellátott hamisítványokból hatszázat tart számon a szakma. Szinte nincs olyan festő, akinek a neve alatt ne kerültek volna a piacra kiváló minőségű hamisítványok. Ezek közül jó néhány valószínűleg ma is múzeumok vagy büszke műgyűjtők falán lóg, tulajdonosuknak pedig sejtelme sincs arról, hogy valamikor becsapták őket…
Szakmai berkekben él egy anekdota, miszerint az ötvenes években Rippl-Rónai-kiállítást szerveztek a Nemzeti Galériában, ahová meghívást kapott Diener-Dénes Rudolf is. „Disznóság, mennyi itt a hamis kép” – dünnyögött az idős festőművész. A rendezők kikérték maguknak, mire Diener a botjával több alkotásra bökve csak annyit mondott: „Ezt is, ezt is én festettem”.
Hivatalos műbírálat nálunk kezdetben a Szépművészeti Múzeumban működött, majd a magyar képek elbírálását az 1957-ben megalakult Magyar Nemzeti Galéria vette át. Itt viszont 1989-ben megszűnt a bírálati munka.
– Nem bírták a tempót a műtárgy-kereskedelem élénkülésével – magyarázza a megszüntetés okait Velledits Lajos. – Az ítészek nem mertek anyagi felelősséget vállalni a szakvéleményükért. A művészettörténészek a képek 30-40 százalékát inkább hamisnak kiáltják ki, csak hogy később ne perelhessék őket a kereskedők. Akiknek akár a hírneve is rámehet egy nagy baklövésre.
De mi történik azzal az aukciósházba bekerült festménnyel, amelyről kiderül, hogy nem eredeti? Kapaszkodjanak meg: a tulajdonos visszakapja és kisétál vele. A galéria ugyanis nem hatóság, nincs joga elkobozni, büntetni – magyarázza Virág Judit. A Nemzeti Nyomozó Hivatal illetékese is megerősíti: ahhoz, hogy valakire rá lehessen bizonyítani a hamisítást, először tetten kell érni, amint épp neves művészként szignálja a képet, majd megpróbálja azt eladni. Ez ugyebár elég életszerűtlen. Annyi esze minden csalónak van, hogy azzal védekezzen: a képet az Ecseri piacon vette, ajándékba kapta vagy örökölte, és nem tudta róla, hogy az hamis. És a kör ezzel bezárult.
– Ahogy nincs tökéletes bűntény, nincs tökéletes hamisítvány sem – állítja Velledits Lajos. – Egy kép eredetiségvizsgálatakor létezik a stíluskritikai és a természettudományos megközelítés. A két módszer együtt százszázalékos bizonyossággal képes lenne megerősíteni vagy cáfolni egy festmény valódiságát. Már ha a két iskola képviselői odafigyelnének egymás szavára…
A művészettörténeti-stíluskritikai elemzés során többek között az ecsetkezelése, a technikája alapján azonosítható egy festő. Hiába kínáltak Virág Judit galériájának eladásra egy aktot Munkácsy szignójával, a művész köztudottan sosem festett aktképet.
A mi tréfás kedvű honfitársunk, Hóry Elemér is megoldhatatlan feladványt hagyott az utókorra. A harmincas évek Párizsában Picasso és Modigliani asztaltársaságához tartozott, ám az ő képeit nem vették. Ezért elhatározta, hogy bebizonyítja tehetségét. Ugyanott vásárolta vásznait és festékeit, mint festőtársai, és elkezdett a „nagyok” modorában festeni. A virtusból űzött hamisítás később a kenyérkeresetévé vált, valósággal ontotta a képeket. Nem szignózta az alkotásait, az utókorra bízva, kiderítik-e, ki alkotta a műveket. Ma pedig Amerikától Japánig művészettörténészek sora vakarhatja a fejét a Hóry-hamisítványok előtt, meggyőződve arról: olykor bizony egy másolat is lehet olyan zseniális, mint az eredeti.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
