A festészeti bemutatókon a legnagyobb szégyennek számít, ha a valódi képek közé véletlenül egy hamisítvány kerül, ám létezik olyan kiállítás, ahol csakis ilyesmivel találkozhatott a nagyérdemű. A korábban Budapesten, idén tavasszal Pécsett vendégeskedő, Pszeudo Csontváryk címet viselő tárlaton csupa olyan kép került a falakra, amelyeket a nagy festő stílusában, az ő motívumrendszerét használva alkotott – valaki más.
Az egyes számú főhős természetesen a zseniális festő, aki önmagát napútfestőnek titulálva teremtett egy addig soha nem látott képi világot. Idehaza csekély elismerésben, inkább értetlenségben és gúnyban volt része, noha a külföldi kritikusok az 1907-es párizsi kiállítása után elismerően nyilatkoztak róla. (Picasso például így: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak…”) Csontváryt jó szokás volt „félnótásnak” tekinteni, s ha kivételesen elismerték művészetét, a festő emberről somolyogva terjesztették a furcsábbnál furcsább történeteket. Például azt, hogy a világ legkülönbözőbb pontjairól küldött sürgönyöket hol a budapesti Japán kávéház törzsasztalánál gyülekező művészeknek, vagy például a császári kabinetirodának, hogy mi is történjék a megfázott Ferenc Józseffel: „Királyt napra kitenni” – szól a híres távirat…
Történetünk kettes számú főhősét a hatvanhat éves korában, 1919-ben elhunyt Csontváryhoz rokoni szálak fűzték, ismerhették is egymást, hiszen Gerlóczy Gedeon – róla lesz szó – 1919-ben már 24 éves volt. Gerlóczy 1919 októberében a Fehérvári úton keresett magának üres lakást, amikor Csontváry műtermét is megtekintve találkozott a hagyatékkal. „A műteremben koporsószerű ládák voltak, bennük feszítővasak, keretek, továbbá az egyik ládában a Baalbek, csuklósan összehajtott állapotban” – mondta később. Hát igen, Csontváry örökösei is tébolyultnak tartották a festőt, a vásznait bútorszállító lovas kocsisoknak ajánlották megvételre, a kéziratokat pedig tűzbe akarták hajítani. Gerlóczy, a legendával ellentétben, nem fillérekért, hanem jelentős összegért: 20-25 ezer svájci frankért váltotta meg az enyészettől a képeket. A vicc az, hogy nem a „pingálást” adták el neki, a vásznaknak volt ekkora az értékük.
A hármas számú hősünk lesz a legfontosabb, hiszen ez a történet nem jöhetett volna létre nélküle. Ő pedig az 1993-ban, 93 éves korában elhunyt Gegesi Kiss Pál Kossuth-díjas orvos, gyermekgyógyász, gyermekpszichológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az I. Számú Gyermekklinika igazgatója… Mindezek mellett a festészet avatott szakértője, nagy szívű mecénás. És hát ő volt az is, aki mindeközben megvett vagy 150 hamis Csontváryt…
De hát hogyan? És kitől? És hogyhogy nem vette észre, hogy átverték?
A páratlan képzőművészeti krimi titkait Gegesi professzor fia, Gegesi Kiss József tárta elénk.
– Apám valószínűleg ott volt az Ernst Múzeumban 1930-ban, Csontváry első magyarországi kiállításán, s az is majdnem biztos, hogy feljárt Gerlóczy Galamb utcai lakásába, ahol az építész büszkén mutogatta baráti körének Csontváry halhatatlan remekeit. Márpedig Csontváryba beleszeretni nem lehetett nehéz…
– Gerlóczy nem azt mondta, hogy megvett mindent a Fehérvári úti műteremből?
– De igen, ám azért volt ott egy padlás is, meg szerepel a történetben Csontváry patikuskorából a gácsi patika, amelynek a padlásán később megtalált festmények közül több is látható volt az 1930-as életmű-kiállításon. Az is köztudott, hogy Csontváry szokatlanul kevés, talán 125-130 képet festett, így máig él a gyanú, hogy akár ugyanennyi vagy tán sokkal több képe lappanghat szekrények mögött, ágyneműtartókban. Sőt, életrajzából tudjuk, hogy utolsó képét, a Sétalovaglás a tengerparton címűt 1909-ben festette. De mit csinált a még hátralévő tíz évben? Soha többé nem nyúlt az ecsethez? Ezek izgalmas kérdések, amelyekre apám is kereste a válaszokat – és ekkor megjelentek a klinikán a Csontváry-képeket árusító ügynökök…
– Akiknek a papa bedőlt…
– Nemcsak képeket, hanem hihető történeteket is árultak… Ugyebár azt már tudjuk, hogy a Fehérvári út és a gácsi patika az a két helyszín, amely minden, Csontváryval kapcsolatos kép eredetét hitelesítheti. Megjelent egy sor nyilvánvalóan rosszhiszemű és néhány „Csontváry-hívő”, akik az előkerült képekről e két helyszínhez köthető történeteket mondtak.
– A papa 1933-ban vett először ál-Csontváryt. Csak azt nem értem, hogy kinek állt érdekében ezt a teljesen ismeretlen, az ismerősei szerint viszont elmebeteg festőt hamisítani?
– Ezt senki nem tudja, hiszen a felsorolt nevek egyikéről sem mondhatjuk, hogy ő lett volna a hamisító. Valószínű, hogy a nagy sikerű kiállítás után a levegőben volt, hogy egy korszakos festőzseni született a semmiből, és művészetpártoló apám alkalmasnak látszott, hogy behálózzák.
– Mikor jött rá, hogy becsapták?
– Pontosan nem tudom. Gondolja el, haláláig több mint hatvan év telt el a Csontváryk bűvöletében. Kiállításokat rendezett, tudóshoz méltó kitartással kutatta a képek történetét, szakértőkkel tanácskozott: volt, amelyikük a képek valódisága mellett, volt, aki ellene tanúskodott. S azt is tudni kell, ezek a festmények kvalitásos kéz alkotásai, egy olyan mesteré, aki nem utánozta Csontváry képeit, hanem Csontváry modorában festett.
– Nem talált egyetlen megbízható szakértőt?
– Azt hiszem, igazából senkinek sem hitt. Persze szerette volna, ha azoknak lesz igazuk, akik eredeti Csontváryknak tulajdonították a képeket, de töprengésében magára maradt. Bárkinek bármit elhitt, csak a hivatalos művészettörténészeknek nem. Így volt a Nemzeti Galéria nagy tekintélyű bírálóbizottságával is, ahogy nyilatkozta: „mert egy általam Egry Józseftől vett nagyméretű képet (Napkelte), amit itt láthat az irodámban, nem ismertek el”.
– Meg kell kérdeznem: mi értelme van ezekkel a festményekkel foglalkozni? Hiszen maguk a képek nem érdemelnének különösebb figyelmet, hacsak nem akarja valaki hiteles Csontváryként feltüntetni azokat. Ami egyébként érthető lenne, hiszen nem mindegy, hogy egy festmény egy forintot vagy kétszázmilliót ér…
– Ha úgy tetszik: én befejeztem a küzdelmet, elismertem, hogy a gyűjtemény döntő többsége, talán az egésze, nem Csontváryé. Ezt bizonyítják ezek a kiállítások is, illetve az a katalógus, amit saját költségemre adtam ki a pszeudo-Csontvárykról. Ez a katalógus csak az első abban a sorban, amit folytatni kellene, s amelyek segítségével teljessé lehetne tenni az ál-Csontváryk katalógusát. Minden még lappangó hamisítványt várok, várunk ide, miközben jól tudom, nem minden gyűjtő kész elismerni, hogy féltett kincse hamisítvány. Pedig ezzel megvalósulhat a Csontváry-életmű megtisztulása, amely az eredeti művek további felértékelődését, nemzetközi rangjának erősödését hozhatja.
– Az eredetiség megállapítása érdekében végzett vizsgálatokkal mára jelentősen kibővültek ismereteink Csontváry alkotó módszeréről és az általa használt anyagokról. A kiállítást is megnyitó Velledits Lajos festő-restaurátor például kiderítette, hogy az a fehér festék, amit a hamisítványokhoz használtak, Csontváry életében még nem létezett. Ha jól csalódom, ez talán a világ egyetlen olyan gyűjteménye, melynek birtoklói tudják, hogy hamisítványok boldog tulajdonosai, mi több, a gyűjteményt éppen az tenné tönkre, ha véletlenül belekeveredne egy valódi Csontváry…
– Most az lenne a fő feladatunk, hogy ezt a gyűjteményt együtt tartsuk. De már nem én vagy a családom, mert már meghaladná erőnket, amúgy is, vigyáztunk rájuk vagy nyolcvan évig… Jó lenne találni egy múzeumot, esetleg egy tehetős céget, amely biztosítaná, hogy legyen kutatható, elemezhető, hiszen talán nemcsak szerintem tekinthetjük ezt a kollekciót egyfajta nemzeti kincsnek, a művészettörténet különleges szenzációjának.
Epilógus. Csontváryt kora nem értette meg, óriásvásznai s egyre kuszább fantáziaképei közt, felbomlott idegzettel, éhezve töltötte utolsó hónapjait fűtetlen műtermében. 1919. június 28-án az óbudai temető XVIII/476-os számú sírjába temették. Ám a parcella használati ideje 1953-ban lejárt. Tekintettel arra, hogy a sír további harminc évre történő megváltása iránt a hozzátartozók részéről intézkedés nem történt, a temetői szabályrendelet értelmében nevezett hamvait egy közös sírba temették.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
