Meztelen nőkkel bármit el lehet adni – aranyigazság ez, amivel vitába szállni nehéz. Meztelen férfiakkal nem biztos, hogy akármit el lehet adni, és ez a tény már magában hordozza a kérdést: miért jövünk rettentő zavarba, hogy pucér pasikat kell szemrevételezni? Egyebek mellett erre is választ kaphatunk a Ludwig Múzeum legújabb kiállításán, A meztelen férfiak című tárlaton.
Kulturális szakadék tátong a nő- és férfiábrázolások között. Ez a szakadék jó ideig csak szélesedett, és hatalmas bátorság kellett ahhoz, hogy valaki át merjen ugrani a túloldalra. A női test szentségét műalkotások megszámlálhatatlan tömege élteti, ám a férfi ruha nélkül védtelen, sebezhető, szánandó tárggyá válik. Ha nincs ruha, nincs méltóság, míg egy nő keretbe festve, lemeztelenítve képes dicsfénybe borulni. Álszent, álszemérmes igazság ez, ami a Ludwig Múzeum A meztelen férfi című kiállításán válik igazán tapinthatóvá. Kuriózum ez a tárlat (itthon), amelynek egyetlen közös nevezője a férfitest, a maga (akár szimbolikus, akár tényszerű) levetkőztetettségével. Úgy érezhetjük magunkat, mint egy állatkerti sétán, ahol tematikus rendbe szedve látjuk a férfit: ereje teljében, magából kivetkőzve, tabukat feszegetve, dühösen vagy éppen önnön esendőségében. Minden terem egy-egy stáció, a puszta külcsíntől haladunk a belső feszültségig, a csupasz bőr megjelenítése egy idő után feltűnés nélkül csúszik át a lélek lemeztelenítésébe. Önmagukat tárgyiasító tel-avivi férfiprostituáltak mesélnek a háborúban átélt borzalmakról. Idős művész figurázza ki önmagát a pornográf jellegű fotósorozatával, amelyeken a szexuális vágy tárgyaként jelenik meg. Meztelen férfiak tömegét leshetjük meg egy közfürdőben. Tetovált bűnöző rituális tisztálkodásának lehetünk tanúi, aprólékos gonddal mossa le magáról a vért. Gúny, szánalom, együttérzés és mélységes tisztelet – mindez megjelenik a bőséges választékban, amelyben megfér egymás mellett Robert Mapplethorpe és Leni Riefenstahl, Pablo Picasso és Hajas Tibor is. Mihelyst túljutunk a kezdeti csodálkozáson, miszerint ezen a kiállításon döbbenetes mennyiségű nemi szerv nyugszik (vagy éppen nem) a falakon, a sarokban álló fiatal lányok kuncogását is megszokjuk és elfogadjuk a tényt, miszerint itt most szembesülni fogunk valami olyasmivel, amivel hétköznapi esetben bármikor szembesülhetünk, akkor nekikezdhetünk a férfiak boncolgatásának.
De milyen is a férfi? Természetesen sztereotípiákban gondolkodunk: nagy, erős, bátor, rettenthetetlen. A gondolatkört nagyban erősíti az utoljára az antik világban közterekre aggatott, izmos, arányos, tökéletes férfiszobrok előképe is. Ilyennek látjuk, mert ilyennek akarjuk látni a férfit. Meg vannak a komfortképzetek is: családfenntartó, nagy munkabírású, heroikus férfi. Ez kell nekünk – ez kell a nőnek, hogy nőnek érezze magát a férfi mellett, és ez kell a férfinak, hogy elvegyülhessen férfitársai között. Aztán jön az arculcsapás. Másként nem értelmezhető ugyanis ez a kiállítás, ami úgy rángatja le a piedesztálról a férfit, mint rakoncátlan kölyköt, hogy aztán feltörölje vele a padlót, majd elégedetten megpaskolja a buksiját. Mi a férfi ruha nélkül? Több és kevesebb is, mint felöltözve – több, mert megmutatja önmagát, a létező legbizalmasabb módon, és kevesebb, mert elveszít valamit, ami önbizalmat ad neki. A tárgyiasított férfi sokszor kihasználóból kihasználttá válik, a művészet kíméletlenül lerántja a leplet nem csak a testről, de a lélekről is. Kiszolgáltatott, megalázható szerepbe kényszerül az a férfi, akinek nincs a testén semmilyen ruha, többet mond el önmagáról egy fél gesztussal, mint felöltözve bármikor. A sztereotípiák egy ilyen közegben semmit sem érnek.
Ritka eset, hogy egy kiállítás sokat mutat (míg az ellenkezőjére rengeteg példát tudnánk citálni), itt mégis ez a helyzet. A rendezőelvbe (meztelen férfiábrázolás) valóban hatalmas mennyiségben férnek a művek, néhol azonban az az ember érzése, hogy kivételesen a kevesebb jóval több lett volna. Elfárad a szem, elmúlik a borzongás, érzéketlenné válik a befogadó. Még fel sem mérjük egy-egy alkotás erejét, amikor jön a következő, ami elgondolkodásra késztet. És persze óhatatlanul sok az üresjárat. Hosszasan töprengünk például a péniszen, ami semmi mást nem csinál, csak felkapcsol, aztán lekapcsol egy lámpát, végtelenített videón. Az ehhez hasonló művek felfoghatóak egyféle lazításként, mégis időnként úgy érezzük, csak az időnket fecsérlik, elvonják a figyelmet a valóban fontos művektől. Bár lehet, hogy épp ettől, az öncélú, értelmezhetetlen meztelenség megjelenítésétől válik igazán teljessé a tárlat anyaga.
Milyen tehát a meztelen férfi? Vélhetően épp olyan, mint a meztelen nő. Néha diadalmas, máskor szánalmas, megvetendő vagy éppen eszményi. Csak míg a nőkről való beszéd, gondolkodás, a nőábrázolás alapvető igazságát senki sem kérdőjelezi meg, addig a férfi mindeddig nem kerülhetett ennyire éles nagyító alá. Hogy miért, azon mindenkinek magának kell elgondolkodnia. Az viszont fontos, hogy ezen a kiállításon legalább a kérdéseket meg tudjuk fogalmazni.
A kiállítás június 30-ig látogatható.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!