Nemzetközi viszonylatban Magyarországon él az egyik legegységesebb, leggazdagabb vidraállomány. Ez elsősorban a hazai halastavaknak, halastórendszereknek köszönhető. Mégis, a vidra az egyetlen fokozottan védett menyétféle ragadozónk, kizárólag vizes élőhelyekhez kötődik, ebből is adódóan sokan – horgászok, halászok – nem nézik jó szemmel jelenlétét a halas- és horgásztavak mentén (1972 óta védett, majd 1974 óta fokozottan védett állat). Ráadásul nagyon érzékeny a környezeti változásokra. Épp ezért jött létre 1995-ben az Alapítvány a Vidrákért, Gera Pál vezetésével. Pál már korábban is a vidráknak szentelte az életét, egymagában járta az országot, barátokat, segítőket keresve ahhoz, hogy sikerüljön a hazai vidraállományt felmérni, és megismertetni az emberekkel a vidra valós életét. A mai napig sokan Vidrapalinak nevezik. Az ő kezdeményezésére indult el korábbi munkahelyén, a Fővárosi Állat- és Növénykertben a vidra szaporítása, aminek során húsz vidrakölyök jött világra. Az alapítvánnyal azonban még ennél is átfogóbb munkára nyílt lehetőségük, igazi országos hálózattá pedig 1999 után alakultak, amikor Pál megkapta az Ashoka-ösztöndíjat. „Rengeteg szakmai fórumot szerveztem, ismeretterjesztő és tájékoztató füzeteket és könyveket jelentettem meg, és emellett sok-sok előadást tartottam a vidra életéről országszerte a laikus érdeklődők, és a szakmai közönség számára is” – magyarázta. 1998-ban jött létre a Petesmalmi Vidrapark, majd 2004-ben a Szegedi Vadasparkban is kialakítottak egy vidramenhelyet. Ezekre szükség is van, mert évről évre több beteg vidra kerül emberkézbe. Manapság a legtöbbjüket autók ütik el, de előfordul orvvadászok által megsebzett állat, vagy valami miatt magára maradt vidrakölyök is.

Mi a Somogy megyében lévő Vidraparkba mentünk el vidranézőbe. És úgy találtuk, a vidra tényleg nagyon szerethető állat. Legszívesebben addig dögönyöznénk, amíg elzsibbad a karunk.

Na, ezt például nem szabad. Mert bár úgy tűnik, szelíd, pihe-puha, kedves állat, azért ne legyenek kétségeink afelől, hogy ha úgy adódik, leharapja az ujjunkat. Igaz, általában nem adódik úgy, hiszen nem szívesen veszi az ember közeledését. Viszont egymást alaposan el tudják gyepálni, ha arról van szó. Mondjuk párzási időszakban.

A Vidraparkban él Balogh Márta, a vidrák nevelőanyukája. Mi legalábbis ilyennek látjuk őt. Munkatársával, Nagy Tiborral közösen az a feladatuk, hogy felneveljék a kis vidrákat és bemutassák a közönségnek a Somogy Természetvédelmi Szervezet tulajdonában lévő park szépségeit. Ha bárhol az országban talál valaki egy elárvult kis vidrát, befogadják, és Márta neveli fel. Most is a kis növendékeivel van elfoglalva, három vidra (nyolc-kilenc-tíz hónaposak) van a gondjaira bízva. „Az ágyamban aludtak, amikor kicsik voltak. Mondanom se kell, jól el is kanászodtak!” – nevet Márta. Neki van a világon a legjobb munkája – gondolhatnánk. Egészen addig, amíg el nem kezdi sorolni, mi mindent kell csinálni egy kis vidrával, hogy nagy, erős, egészséges és (hangsúlyozottan) vad vidra legyen belőle. Amikor bekerülnek a vidraoviba, Mártához, általában szörnyen rossz állapotban vannak. Átfagytak, kiszáradtak, alig élnek már. Ilyenkor egy laikus egyből rohanna a hűtőhöz, hogy kivegye a dobozos tejet. Ennél rosszabb dolog azonban nem is történhetne egy kis vidrával. Ugyanis a tehéntej számukra nem megfelelő eledel. A legideálisabb esetben kecsketejet adhatnánk nekik, ahhoz viszont nem könnyű mindenhol hozzájutni. Márta is alternatív megoldással dolgozik – kiscicáknak való tápszert ad a kis vidráknak. Cumiból. „Ne tudd meg, milyen nehéz rávenni őket arra, hogy egyenek. Ha kicsi a cumin a lyuk, akkor elfordulnak tőle. Ha meg túl nagy, akkor félrenyelik, és tüdőgyulladás a vége” – magyarázza, miközben mutatja, hogyan kell helyesen fogni az etetendő vidrát. Kicsit később jöhet egy kis darált hús, de ez még csak a kezdet. Aztán meg kell tanulni úszni. A kádban, hát hol máshol? És ha az úszás már megy, jöhet a neheze. A vadászat. A természetben az anyavidra a következőképp tanítja meg kicsinyét vadászni. Fog egy halat. Kicsit összeroppantja a fejét, hogy még mozogjon, de ne tudjon elszelelni. A kótyagos és vérző fejű kis hallal pedig kezdődhet a gyakorlás. A kis vidra így tapasztalja ki, milyen technikákkal lehet elkapni a mozgó táplálékot. Mindez Mártánál sincs máshogy. A kádban végzett úszógyakorlatok után jöhet a halfejroppantás, aztán a gyakorlatozás. „Azt el se mesélem, hogy néz ki a kád a végén” – foglalja össze a begyűjtött tapasztalatokat.

Csak tavasszal költöznek ki a fiatal vidrák a parkba. Itt villanypásztorral elkerített helyen szoknak hozzá a természethez, van kuckójuk, pancsolhatnak, de szabadon még nem engedik őket, amíg biztosan nem képesek magukról gondoskodni. És akkor jön a legrémesebb rész. Az elválás. Amint eljön az idő, a felcseperedett állatokat bizony elviszik, és máshol, megfelelő helyen, szabadon engedik őket. Márta csaknem tucatnyi kis vidrát bocsátott már így el, az életre felkészülten, szabadon. De a szíve szakad belé, minden alkalommal. Meg is tudjuk érteni, főleg, ahogy elnézzük őket, fogócskázás, dögönyözés, játék közben. De míg más, büszke anyukák fotókat őriznek gyermekeikről, Mártának ennél egy fokkal komolyabb emlékei vannak az eddig felnevelt vidrákról. A lábán hatalmas harapásnyomok találhatóak – volt, amelyiket a balesetin kellett összevarrni.

Páltól is megkérdeztük, hogyan lett szenvedélye a vidramentés, és miért olyan nagyon szerethető állat a vidra. „Gyerekkoromban sok időt töltöttünk a Csongrád megyei Tömörkényen. Olyankor jártam a határt, így találkoztam először vidrával” – mesélte. Igaz, megölt vidrával. Mert a hatvanas évek végén a vidra még vadászható volt, és a halászok nem kímélték őket. Ezt felháborítónak találta, ezért néhány barátjával időnként titokban összecsapták a halászok csapdáit. Akik azonban hamar rájöttek erre, és egy alkalommal, amikor Pál a halastavaknál járt, az egyik halász hozzávágott egy könyvet: „Na, kölyök, ha ennyire szereted ezt a büdös halzabálót, akkor ezt olvasd el!” Ez a könyv Fekete István Lutrája volt. „Igazából ott és akkor dőlt el, hogy milyen életpályát választok magamnak.” És hogy mitől szerethető a vidra? Pál szerint csak rá kell nézni a sunyi pofájára, kíváncsian csillanó szemeire, folyton-folyvást játékot kereső, kíváncsiskodó természetére, és máris érthető, mitől.

A parkban meglátogattuk az állandó lakókat is. Márta egy vödörrel felszerelkezve indul a víz felé, közben kiabál: „Luca, Lucus, gyere!” Mi kicsit hitetlenkedve állunk a kőkorlátnál, nehéz elhinni, hogy a vidra hívásra előbújik. Ekkor azonban a kövön hirtelen megjelenik Luca, a középkorú, de igencsak mutatós vidrahölgy. Párja, Aladár nem mutatkozik. „Ő pasi, azok lustábbak” – kuncog Márta, aztán Lucával bemutatják, mit tudnak. A vidralány ugyanis nagyon ügyes, kézjelre feláll, ha kell, pörög-forog, de kis kezével kérni is tudja a halat. Amit azonnal meg is kap, amint kigyönyörködtük benne magunkat. Aztán, ügyet se vetve ránk, továbbáll. Mi pedig le vagyunk nyűgözve! „Volt azért gond vele, megszökött már, aztán kilyukasztott fejjel hozták vissza” – tudjuk meg Mártától. Itt azonban, a Vidraparkban nyugodt, békés életet élhet. Csak Aladárral osztozik a halakon, szabadon talán már nem is lehetne engedni. Így viszont legalább a látogatók is megcsodálhatják, teljes szépségében. Csakúgy, mint a park többi állatát. Lakik ugyanis itt fehér és fekete gólya, mindkettő sérült, így nem képesek önállóan boldogulni, viszont jól elvannak az amúgy magatartásproblémákkal küzdő vadlúddal, aki időnként képes belecsípni az emberek püspökfalatjába, ha túl közel merészkedek hozzá. A tanösvényen végigmenve pedig rácsodálkozhatunk a természet szépségeire és a víz közelében élő állatok sokszínűségére. Nyitott szemmel járva rengeteg madár, de néha még teknős, béka, sikló is észrevehető a nádasban. A hatalmas kört bejárva pedig újra reménykedhetünk benne, hogy Luca (vagy a durmolásból nagy ritkán elősettenkedő Aladár) éppen tevékenykedik. Vidrát látni ritka, de hatalmas öröm. Érdemes egyszer legalább kipróbálni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!