A dada él, a dada vicces, a dada komoly, a dada magyar, a dada interaktív, a dada befogadó, a dada életérzés, a dada megszólít, a dada megkérdőjelez, a dada szemfényvesztés, a dada dada: bármi és minden belefér, még a véletlen is, mint művészi alkotóelem. A dada az I. világháború elmebajára adott érzelmi és művészi válasz, az első „punk” kulturális forradalom, a modernizmus ősrobbanása. Egyben az első művészi áramlat, melyben szóhoz jutottak, sőt egyenrangú szerepet kaptak a nők. A Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájának hallgatói és tanáraik bámulatosan sokszínű és eredeti kiállítással reflektálnak a világszerte tárlatokkal és a mozgalom Opus Magnumának tekintett Dadaglobe enciklopédia rekonstruálásával ünnepelt centenáriumra: az idén 100 éve, hogy Hugo Ball német avantgárd író-költő a zürichi Cabaret Voltaire-ben elszavalta a dadaizmus (halandzsa) manifesztóját, örökre megváltoztatva a popkultúrát és azt, hogyan tekintünk ma a művészetre.

A kiállítás, akár egy antológia, egyszerre mutat időben, térben és műfajilag is tág összképet, melyben a digitális médiainstalláció mellett elfér az A3-as papírra „firkált” 2B-s ceruzarajz – ennyire szabad és felszabadító a dada. A műveket egyenként is szemlélhetjük, bár érdemes arra figyelni, hogyan kommunikálnak a nagy elődökkel és egymással. Sokszor egy alkotás dokumentációja újabb művet hoz létre, és a mi megfigyelői szerepünk is új értelmezési teret nyit. Ezért is jó az egyik meghirdetett tárlatvezetésen részt venni, hogy ne menjünk el ezek mellett, és még számos műhelytitkot is megtudhatunk, például, hogy a kiállító és az alkotásokban megidézett művészek közül több konstruált identitás, néha nem is egy, hanem több alkotót rejt – újabb jellegzetes dadavonás, amitől összetörhet az agyunk.

Akit felháborít, hogy „egyesek műalkotásnak merik nevezni” egy csatornatisztító kefe és egy kerti lámpa „véletlen találkozását” egy perzsaszőnyegen, egy motoros fűkaszával és szelfibottal összeépített kaszát tartó „közmunkást” (a társadalmi hasznosságában is kétkedő, létbizonytalanságban élő művész lehetséges parafrázisa), vagy azt, hogy egy evezőkkel felszerelt kórházi ágy (valójában kinetikus performansz) végigzötyög a Csepel-szigeten, nem árt, ha tudja, ezek nem holmi diákcsínyek. A doktoranduszok sem tanulók már, hanem a művészetelméletben elmélyedő, kutató, reflektáló alkotók. Minden műben van gondolat, tudatos szerkesztés, vagy ennek szándékos lebontása, talált tárgyak és a „szemét” újrahasznosítása, például, a Kossuth rádió beszédhangjának valós idejű dekonstrukciója, majd két kivetítőn kétféle mozgó képverssé alakítása. Minden alkotásban el is kell mélyedni, hogy rájöjjünk a titkaira, például észrevegyük, hogy egy hivatalos formanyomtatványba Jókai-regények mondatait „csempészték”, ettől a kiállítás kalandos, akár egy detektívjáték.



A kiállítás január 31-ig megtekinthető
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!