Lehet félni aszteroidától, az istenek haragjától, lepotyogó műholdaktól, globális felmelegedéstől, mégis az összes világvége-verzió közül talán a leghihetőbb, hogy egyszer csak jön egy agresszív kis vírus, és kipusztítja a fél emberiséget, mielőtt még a fejlett országok szuperlaborjai beazonosíthatnák. És még vagy kétszer mutálódik, mikor az ellenszert kéne feltalálni.
A minap is hallhattuk a hírekben, hogy az óceánban megtalálták a világ eddigi legnagyobb vírusát. Úgy néz ki, emberre ártalmatlan, csak egysejtűeket fertőz. Ám ha ezek a „jelentéktelen” élőlények tömegesen pusztulnának ki, az is felboríthatná a teljes ökoszisztémát. Talán ezért is ijesztgetnek minket előszeretettel vírusokkal a filmesek.
Steven Soderbergh legújabb thrillere, a Fertőzés olyan egykedvűen mutatja be egy halálos vírus elterjedését és megfékezését, hogy a pánikbetegek nyugodtan kidobhatják a gyógyszerüket. Állandóan visszatérő motívum az „átadás” pillanata: a kamera kétpercenként ráközelít egy kaszinóban megfogott zsetonra, egy papírért kinyúló kézre, egy tüsszentésre a liftben, egy megérintett kapaszkodóra a buszon. Döbbenetes, micsoda bacicsere zajlik a mindennapjainkban. De borzongás helyett mintha a Vöröskereszt pandémiai gyorstalpalóján vennénk részt. Olyan terminus technicusokat tanulhatunk, mint az R-O (egy egyed hány másikat képes megfertőzni), átismételjük a spanyolnáthát, a madárinfluenzát és a SARS-vírust, valamint megtudjuk, hogy hétfőnként hatványozódik a halálos áldozatok száma, mivel hétvégén még sokan próbálják otthon kikúrálni magukat. Még grafikonokat és számítógépes szimulációkat is látunk, hogyan veszi be a vírus az elővigyázatlan érintkezés és a légi közlekedés segítségével az egész világot mindössze pár nap alatt. Talán ez a szájbarágósság az, ami miatt – a New York Times, a Rolling Stone vagy Time magazin kritikusával ellentétben – én nem tudtam átadni magam a rettegésnek, hogy szeretteimmel együtt folyamatos életveszélyben vagyok.
Mindeközben egy kutató saját magán teszteli az ellenszert, a járványügyesek maguk is megbetegszenek, a WHO képviselőjét túszul ejtik oltóanyagért cserébe. Kitör a pánik és a káosz, egyaránt gyilkolnak az ennivalóért és az állítólag hatásos homeopátiás csodaszerért. Megannyi drámai helyzet, melyek kihasználatlanul, a fel nem robbant tűzijátékhoz hasonlóan, ügyefogyottan pottyannak vissza a feladóra.
A színészek (köztük számos Oscar-díjas) is csupán megszemélyesítő karakterek. A fél családját egy nap alatt elvesztő Matt Damon bámulatosan lagymatag. Legalább megértjük, neje mért csalta meg élete utolsó óráiban. Gwyneth Paltrow, a fontos „nulladik beteg” legnagyobb pillanata a filmben, mikor felboncolják. Nincsenek párbeszédek, sem közös jelenetek, csak Kate Winslet és a vírus, Laurence Fishburne és a vírus, Marion Cotillard és a vírus, és így tovább. Persze mind elővigyázatosak, csak zárt terekben mozognak és mobiltelefonon érintkeznek. Egy ilyen fegyelmezett társaság azonban legfeljebb a járványügyesek álma, nem a nézőké. A vírus a film legagilisabb szereplője, a többieket az egész nem izgatja fel jobban, mint egy hajszál a levesben. Matt Damon a lapunknak adott interjúban (VH október 9.) is azt mondta, hogy a film azt üzeni, a mai infrastrukturális lehetőségek mellett nincs okunk félni. Persze nem is akarnánk folyton rettegni, de erre a másfél órára nem ártott volna.
(Forgalmazza az InterCom)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
