Darvasi László: Föltámadás

Szív úgy vélte, őt véletlenül érte a szerencse.

Talán kimaradt egy hely. Összekeverték valakivel. Mindenesetre, amikor jöttek és szortíroztak, hogy te máris igen, te még nem, ő hallgatott. Nem szenvedett sokat a halála előtt, nem is tett túl sok jót az életében, istenfélőnek sem lehetett mondani. Mégis feltámadt. És most ott ült a néni előtt, és kissé feszülten pislogott.

– Parancsoljon – mondták, ez is milyen furcsán hangzott. Mintha itt lehetne bármit is parancsolni, teljesíteni, akarni, kérni.

– Bocsánat. Nem jó nekem itt – szólt Szív, máris megbánta. A legnagyobb szerencse éri, és elégedetlenkedik.

– Mi nem jó, uram? – sóhajtott az asszony, ácsceruzát vett elő, megnyalta a hegyét, a nagy, kockás füzetében lapozgatott. Szív körbenézett, nem válaszolt. A társaival kifejezetten elégedett volt. Nem változtatta meg őket a feltámadás, nem lettek hiúk, felfuvalkodottak. Egyesek feltámadnak, és máris azt gondolják, övék az egész világ, és így is viselkednek.

– Hiányt szenved? Bántják? Nem váltak be a várakozásai?

– Nem erről van szó, asszonyom.

– Akkor mi a baj?

– Nem tudom – mondta Szív, sóhajtott. Még érezte a tüdejét. Mondhatta volna, hogy unatkozik, de ez így nem lenne pontos.

– Rendben. Baja van. Nem tudja, micsoda. Nem tudja megfogalmazni. Azt tudja, mit szeretne?

– Visszamennék. Azt hiszem, megvan még a sírom.

– Visszamenne a halálba?

– Igen, azt hiszem.

Kis csönd volt. Az asszony fölött volt egy keretes Elvis Presley-kép, egy balatoni látkép a Káli-medence vulkáni kúpjaival és egy alföldi tájkép birkákkal, gémeskúttal, sárgára égett, vége nincsen pusztasággal.

– Ott magának jobb lesz?

– Nem lesz jobb – rázta a fejét Szív. Bizonyára rosszabb lesz. Szó se róla, ezt a feltámadást jól kitalálták. Legyőzni a halált, ugye. Viszont a férgeket elég gyorsan megszokta. Néha temetés ébreszti, gödröt ásnak a szomszédban. Igazán nem kellemes. A gyászolók elveszetten toporognak, ez is szomorú. Bach, Albinoni? Nem, dehogy. Szél rázza a száraz koszorúkat, s itt-ott, mint amikor üstdob durrog be a szimfóniába, a kriptakőre borul egy részeg vizesflakon.

A múltkor egy kisfiú elszökött a kalauz nagypapája temetéséről, előbb köpködte, utána már rugdosta a sírját. Le akarta dönteni a fejfáját. Az anyukája, olyan szépen karmolódó negyvenes, narancsos szájjal, alig tudta visszatartani.
Hogy lebegett a szoknyája. Néhány napja volt még csak halott, amikor leült a sírkövére két fiatal, és…

– Ezt hagyjuk.

– Jó, hagyjuk – bólintott Szív, és megijedt, megint elragadtatta magát.

– Nincs esélye, Szív, ez már végleges. Maga itt marad.

– Nézze, asszonyom, ha vezet út ide, akkor azon visszafelé is lehet haladni – ellenkezett.

– Szembe menne – és ekkor nem föl, de oldalra pillantott a sárga hajú asszony, és így is lehetett érteni, kire gondol – az Ő akaratával?

– Vele nem mennék szembe, asszonyom. Szépen elbotorkálnék mellette. Oldalaznék. Észre se venne, azt hiszem.

– Ő?

– De ha észrevenne, talán nagylelkűen elfordítaná a fejét – tűnődött Szív, mire az asszony fölnevetett, beírt valamit a nagy füzetébe. Kicsit hallgattak. Szív újra a képeket bámulta, a Kálimedencét, a kövér és izzadó Elvist. S az Alföld gyönyörű, sárga poklát, ahol békésen legeltek a birkák.

– Csak egy indokot mondjon.

Szív sóhajtott, megsimogatta a tüdejét, majd ezt mondta.

– Jól van, egy indok, asszonyom. A múltkor odajött hozzám egy ember, talán nő volt, talán férfi, fiatal volt, öreg, gyermek, nem tudtam kivenni. Mert esett. Korbácsosan zuhogott. De talán verőfény vakított el. Köd lett volna? Mindegy milyen idő volt, ő azt kérdezte, milyen ez az egész, mit érzünk, mit nem érzünk, fáj-e, jó-e, lesz-e béke, vagy marad valamennyi harag, akármi lelki vegzatúra. Én éppen elmondtam volna neki ezt meg azt, éppen válaszoltam volna, amikor kéretlenül jött a feltámadás, és nem maradt időm. Innen nem mondhat semmit az ember, asszonyom. Onnan pedig még, bármilyen furcsa is, igen. Nem biztos, hogy az a valaki még mindig várja a válaszom. 
Talán hazament, elaludt, meghalt ő is.
De hátha. Hátha visszajön még. Ezért mennék vissza, asszonyom, csakhogy elmondhassam neki azt a keveset, ami még a kiszáradt, tétlenségre ítélt, fecsegő nyelvem hegyén maradt.
 


Darvasi László írása a Vasárnapi Hírek 51-52. számának karácsonyi irodalmi mellékletében.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!