Az elmebetegekkel elvileg könnyű dolga lenne a forgatókönyvíróknak, hiszen náluk nem kell motivációkat felépíteni, árnyalt személyiségrajzot adni, minden és annak ellenkezője is betudható a kórképnek.
Miközben a nézők már rég tudják, hogy Tessa (Katherine Heigl) orvosi eset, mert betör a férje új barátnője (Rosario Dawson) házába, ellopja a jegygyűrűjét, feltöri a mobilját, névtelen hívásokkal zaklatja, és rászabadítja az erőszakos volt pasiját, még mindig hosszas magyarázatokat kapunk arra, hogy úgy érzi, a másik nő elvette tőle a pasiját, a gyerekét, az egész életét, és ez valamiféle természetes reakció részéről a betolakodó ellen. Persze Tessa nem is tudna ilyen könnyen bekavarni, ha a másik nő nem lenne végzetesen naiv és indokolatlanul lüke, akit túl könnyű bemártani. A vőlegénye meg egy szerencsétlen lúzer, akit egy bolond nő már simán behálózott, és aki csak annak hisz, amit lát meg akár vadidegenektől hall – érte végképp nem érdemes beszállni az iszapbirkózásba.
Ez akár még egy kínos vígjátéknak is elmenne, ha közben nem tolnák alá a cápa érkezését is jelző hangeffekteket, és nem kapkodnák a kamerát „meglepetésszerűen”. Ha már volt A kéz, amely a bölcsőt ringatja, akkor ez a film A kéz, amely a menyasszonyi fátylat rángatja, aztán meg a konyhakést forgatja, annyira leltárba veszik a háztartásbeli pszichothrillerek összes közhelyét.
Különösen fájdalmasak a kifejezéstelen arccal hosszan a tükörbe bámulások, melyek talán mély lelki folyamatokat sejtetnek a háttérben, de inkább nem. A nézők intellektusát sértik a „váratlan fordulatok”, ahogy haladunk a végső cicaharc felé, amit mindig a legjobb a konyhába helyezni az éles szerszámok végett. Csak essünk már túl rajta, győzzön a természetes szelekció, mert ettől már Darwin is zokogna, hogy mivégre volt több ezer év evolúció a barlangtól a cukimuki kertvárosig, ha közben ennyire felhígult a génállomány.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!