„Minden dolog egy-egy szín. Minden érzés valamilyen szín. A csönd fehér.” Ezzel a néhány tömör, mégis rendkívül kifejező mondattal kezdődik Leo története.
A tinédzserkor hálás téma minden szerző számára, a jól ismert problémák, a nehéz évek, a meg nem értett fiatalság újra és újra, kimeríthetetlenül ontja magából a közhelyekig fokozható olvasnivalót. A másság ábrázolása végigvonul az irodalom történetén, jobb-rosszabb formákban, és mégis, a mai napig nem lehet megunni. Olvassuk a másokról szóló történeteket, mert mindig felismerjük bennük saját magunkat. Leo is más, mint a többi – épp ettől ugyanolyan. Az őt foglalkoztató mindennapi helyzetek, érzések (szüleivel való hadakozása, első szerelme, másságának teljes és biztos tudata) sem különböznek szinte semmiben az átlagos tizenévesek élethelyzetétől. Egyetlen fiatal sem menekülhet el a problémái elől, ezt is tudjuk már rég. Van, aki könnyebben képes túljutni ezeken az éveken, van, aki számára minden sokkal nehezebb. Leo valahol a kettő között helyezkedik el (még ebben is átlagosnak tekinthető), a regény mégis képes elkerülni a legveszélyesebb közhelyeket. A sajátos szemléletmóddal „megáldott” fiú néhol megkapóan intim gondolatain keresztül jelenik meg egy sokak számára már ismeretlen, sokak számára meg a teljes kizárólagosságot jelentő popkulturális korlenyomat.
A szöveg szaggatottsága, a beszédesen szűkszavú mondatok könnyen olvashatóvá teszik a regényt, néhol mégis erőltetettnek, életidegennek hatnak. A gondolatok művészi megkomponáltsága ellensúlyozza ezt a fajta szikárságot, a kettő közti ellentmondás feszültsége pedig érdekes, mindenképpen ígéretes művet eredményez az elsőkönyves szerző tollából.
Alessandro D’Avenia, Fehér, mint a tej, piros, mint a vér
Ford.: Gál Judit Budapest. Európa, 2011. 332 o.,
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
