– A Miss Saigonban Chris tulajdonképpen tragikus szerep, ami ritkaság a musicalirodalomban.

– Igen, a darab végén sem kap feloldozást. Az a legnehezebb része ennek a szerepnek, hogy egyik pillanatban az egyik nőnek, aztán a másiknak vallok szerelmet. Nagy kérdés, hogyan lehet így hitelesnek maradni, és méltó módon elválni a le nem zárt szerelemtől.

– Lehetetlen helyzet, egy a vietnami háborúban kényszerűen otthagyott terhes nő és egy amerikai feleség között dönteni úgy, hogy mindkettőt szereti.

– Az élet más területén is van olyan, hogy az ember nem zár le dolgokat, és lelkiismeret-furdalást érez. Olykor szívesen kibújunk az alól a felelősség alól, hogy még tartozunk a másiknak, és ez visszaüt.

– Miközben ön háromgyerekes családapa. Ráadásul mindhárman lányok.

– Nekem is vannak ifjúkori szerelmeim, amik nem a legszebben zárultak le. Biztosan mindenki életében akadnak nem szépen véget érő dolgok, akár szerelemről, barátságról, vagy valami másról legyen szó. Amikor azon dolgozom, hogy a sajátoménak érezzek egy ilyen szerepet, a lelkiismeret-furdalásaimat elő kell bányászni és felhasználni. A bennem lévő, megközelítően hasonló érzéseket megpróbálom föltérképezni.

– Szerepköre szerint a nők bálványának kell lennie. Tudom, hogy a kollégái ironikusan „nedves bugyibérletnek” hívják, amikor sok hölgyhódolója ül a nézőtéren. Közülük előadás után jó néhányan meg is várják a művészbejárónál. Ezt hogyan lehet kezelni? Hiszen egy részük esetleg szerelmes is önbe. És bármennyire is próbál korrekt lenni, esetleg ön is megperzselődik.

– Kétségtelen, hogy ennek megvan a lehetősége. Nem fordult még elő ilyen. A mi szakmánkban inkább az a veszélyesebb, hogy amikor az ember próbál valamit, akkor ne dőljön be maga is a saját illúzióinak.

– De ön a csajok számára sok esetben valószínűleg éppen hogy illúzióként működik, az ő szemükben a megtestesült vágykép. Azt hihetik, ha megszerzik maguknak, akkor számukra minden jóra fordul.

– Hát igen, de akik színházba jönnek, tudják, hogy számukra ez illúzió, bármennyire is beleképzelik magukat a szereplők életébe. Amikor nem azzal a rajongással nézek rájuk, mint a színpadon a partnernőmre, az kicsit kiábrándító lehet.

– A csillogás, ragyogás, gazdagság, férfiasság képzete kötődik önhöz.

– Valószínűleg ezért az illúzióért jönnek sokan a színházba.

– Mi történik, amikor a rajongók a művészbejárónál várják?

– Az udvariassági köröket megfutom, és aztán megyek tovább.

– Ez teher, vagy azért legyezgeti a hiúságát?

– Hogyne legyezgetné. De amikor a hosszú próbafolyamat végén is ott állnak a rajongók, előfordul, hogy nem szívesen állok meg beszélgetni velük, mert már magamat is unom. Egyébként viszont semmi akadálya nincs annak, hogy váltsunk néhány szót.

– Amúgy becsületes családapa, aki hozza-viszi a gyerekeket, ha ráér?

– Igen. Fölveszem a tréningruhámat, a papucsomat, elviszem reggel a gyerekeket az óvodába, iskolába. Nem állandóan, mert ezt okosan beosztottuk. Ha otthon vagyok délután, esetleg még értük is megyek.

– A felesége soha nem volt féltékeny amiatt, hogy például csókolózik a színpadon?

– Kezdetben nagyon sokat beszélgettünk erről. Most már ez nem téma, hiszen a munkám része. Nyilván, ha egy új szituá­cióban, színházban, vagy filmen többet kellene adni magamból, akkor erről újra beszélnünk kellene.

– Musicalszínészként kezdte a pályát, de mind gyakrabban lép fel operettekben. Alighogy megvolt a Miss Saigon bemutatója, máris próbálni kezdte a Cigányszerelem bonviván szerepét. Feltehetőleg önnel olyan fiatalokat is próbálnak becsábítani erre a műfajra, akik a musicaleket szeretik, az operetteket esetleg kevésbé.

– Én meg szeretem az operetteteket is, azokban és a musicalekben is lubickolok. Ebben van előrelátás is, hogy amikor majd kiöregszem a fiatalos musicalekből, a másik műfajban szintén jól érezzem magam.

– Már foglalkoztatja az öregedés?

– Abszolút foglalkoztat. Tudom, hogy egyszer majd lesz egy szerepkörváltás. De kicsit még szeretném élvezni a musicalek világában, amit elértem.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!