Intellektuális figyelmet igénylő vallomás az anyáról. A főszereplőt, aki egyébként az író alteregója, Budapesten éri anyja halálhíre, ami a régmúlt események lavináját indítja el benne. A hatvanas éveiben járó elbeszélő nekifog felfejteni élete fonalát legkorábbi gyermekkorától a jelenig. Ebben nem is lenne semmi rendkívüli, ha Velikić írásművészetének nem abban rejlene a titka, ahogyan képes megidézni egy rég letűnt világot. Dragan Velikić szerb író az Orosz ablak című, magyarul is megjelent regényéért megkapta a legnívósabb szerb irodalmi kitüntetést, a NIN-díjat. Művei indulásától kezdve megjelennek a legtöbb európai nyelven. Új könyve 2018 elején jelenik meg a Geopen Kiadó gondozásában, Bognár Antal fordításában.
– Mindig más számlájára lazítasz. Valaki más fizeti meg az árát.
Így beszélt anya.
– Ha engem szentté avattak volna – sóhajtott néha vágyakozva –, a szakácsnők, szobalányok és szolgálók védszentje lennék. Szent Miklós óvja a tengerészeket, én meg a cselédeket óvnám. Mindenkiről csak a szolganép tudja, a négy fal között milyen is. Következik egy a történetek százai közül, amelyek emlékezetét betöltik. Bizonyos Lolić professzornak a fia, orvostanhallgató, szeretett az ágyban enni. Az ágyneműre szóródtak a lehulló morzsák. Anya mindannyiszor kis szünetet tartott az elkoszolódott lepedő feletti szörnyülködése jeléül.
– Mondd, hát normális az, ha valaki az ágyban eszik? No jó, az a fickó Londonban végzett utóbb, karriert csinált, de mit ér az egész, ha ilyen bunkó.
Vagy a híres író példája, akinek a lakását lakta egy darabig. – Látnod kellett volna azt a sparheltot, azt a gyalázatos sütőt. Szénné égetve, és árad belőle a zsírszag. Ilyen írónak nem hiszek. Punktum.
Mindegyik története a budoárok tájékáról származott, személyzeti helyiségekből, lányszobákból. Onnan, ahol félhangon sutyorogni szokás. Ahol az árnyak sosem nyugszanak. Ahol egymást váltja kuncogás, jajszó és sóhajtozás. Itt, a bűn eredendő melegágyában nem kezdődnek és nem fejeződnek be történetek, csak valami in medias res végtelensége tart. Köztes tér és köztes idő. És idegen életek maradéka. Alagsori látószög. Kulcslyukon át megélt élet.
A világgal anya a konyha felől értekezett. A konyhából küldözgette üzeneteit a külvilágnak.
Itt minden a helyén volt. A konyha az ő oltára, parancsnoki hídja, az a hely, ahol férjhez menetelével magára öltötte az isteni parancsolat beteljesítőjének szerepét. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy áldozatos küzdelme a tisztességért és az igazságért egyszer elnyeri jutalmát. Hogy holtában szentként magasztalják majd. Nevének olasz változatát vette elő, mintha a valódinak az említésétől oszladozni kezdene ez az álom.
– Violetta. Szent Violetta, a cselédség védelmezője.
Ekkor már az idősotthon lakója volt. Oda jutott, aminek az elfogadása ellen egész életében hadakozott.
– Inkább végzek magammal, csak otthonba ne kelljen mennem – hajtogatta.
Miután otthonba került, odahaza a szekrényekben ott maradtak utána a majdani menyegzőkre, lakásavatásokra, születésnapokra szánt ajándéktárgyak. Merthogy efféléket akkor vásárolt meg, amikor kedvező alkalom kínálkozott rá. Áll a kirakat előtt, a szeme előtt fél áron vesztegetett étkészlet. Eltöpreng kicsit, aztán egy rokon lánykát említ, aki iskolába indul épp. Őneki lesz. A kisiskolásnak sejtelme sincs róla, hogy birtokosa lett a szekrényünkben lapuló porcelán étkészletnek.
Egész kis vagyon hevert azokban az előre bekészített ajándékokban. Cédulák, melyek gondos betűi őrzik a leendő tulajdonosok nevét, némelyikük rég halott már.
Előre vásároltunk. Előre éltünk. Minden elérhető volt, mert semmit nem engedtünk át a véletlen szeszélyének. A mindennapok egész tartományát anyánk vigyázó szeme uralta. Semmi sem kerülhette el a figyelmét.
Semmi sem történt csak úgy magától. Még a pók is a klozet sarkában anya babonásságának köszönhette, hogy él. Lakásunk egész univerzuma minden rezdülésével az ő lélegzetvételének ütemét követte.
– Engem a háztartási eszközök szeretnek, mert tudják, hogy törődöm velük. Minden dolog és tárgy, úgy hitte, titkos életet él, amiről csak az érzékenyeknek és lelkiismereteseknek van sejtelmük.
Megvetette a pazarlást. Világgazdász volt.
Utolsó éveiben egész nap újságokat és női magazinokat vesézett. Függőség alakult ki nála a közönségességet és ízléstelenséget dicsőítő cikkektől. Naponta kétórányi idegeskedésnél kevesebbel be sem tudta érni.
Tajtékzott, ha azt olvasta, hogy valaki egy villát adott esküvői ajándékképp. Iszonyodott a fényűzéstől és a pazarlástól. Megbocsáthatatlan bűnnek tartotta egész vagyonokat költeni függönyökre és csillárokra.
Hát még a jachtok! Mennyi pénzt vesztegetnek évente a fenntartásukra, csupán azért, hogy néhány héten át a meleg tengereken cirkáljanak velük. Ilyen irdatlan mennyisége a tahóságnak a világot szétveti, hajtogatta folyvást.
Különösen a bögyében voltak azok, akik átengedik magukat a lubickolásnak az élet kellemességeiben. Meggyőződése volt, hogy ha az emberi létezés legfőbb értelmévé lépnek elő az élvezetek, annak egyenes következménye az elhülyülés. Minél inkább a nagyobb kényelmet szolgálja minden, annál közelebb jutunk az emberiség elkorcsosulásához és az emberi faj végleges letűnéséhez a színről. A világ nem arra teremtődött, hogy kedvünkre elszórakozgassunk benne.
Mozielőadások alatt hangosan méltatlankodott a papírzörgés, maghéjropogtatás és hangos csámcsogás miatt. Rémlik, hogy teremőrök közelítenek a terem sötétjéből, és figyelmeztetik anyát, hogy el fogják távolítani a vetítésről. Levelekkel ostromolta annak a mozinak az igazgatóságát, ahova a szombati bemutatókra jártunk, javasolva bennük, hogy tiltsák meg ételek és italok bevitelét a vetítőterembe.
Anyát nyugtalanította az elengedettség. Mélységes tisztelettel viseltetett a hangyák iránt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!