Dupla vagy semmi

 Most viszont január 16-ról 17-re virradóra 165 ország sok millió nézője nagy totálban és kis közeliben mustrálhatja Deppet, ahogy fehér asztal mellett megvív saját magával, mint az Alice Csodaországban és Az utazó főszereplője. „Egy jelölés még rendben, de kettő?”, ámuldozott a bejelentés után fél órával, amikor dél-franciaországi rezidenciáján elértük telefonon. „Legalább annyira hálás vagyok a szavazóknak a bőkezűségért, amennyire Az utazó lelkes stábjának a közös munkáért.”

– A producer vígjátéknak tekintette, de a stúdió drámaként reklámozta Az utazót, s ezt a marketing-huzavonát végül mi, Golden Globe-szavazók döntöttük el, mikor az év egyik legjobb komédiájának jelöltük a filmet. Ön szerint melyikünk fogott mellé?

– Amikor először felmerült Florian (Florian Henckel von Donnersmarck 2007-ben A mások élete című filmmel Oscar-díjat nyert a legjobb külföldi film kategóriájában) neve, nagyot néztem: hogy kerül a csizma az asztalra? Megnyeri az Oscart A mások élete című súlyos, sötét belnémet politikai vitairattal, és egy ilyen könnyed fricskával akarja felülütni? Aztán rájöttem, igaza van. Az utazóban benne van a hitchcocki thriller, csak Florian nem úgy kezelte, hogy a néző frászt kapjon, hanem nógatta, hogy kuncogjon. És mindezt elegánsan. Persze, ehhez az az érzelmi és intellektuális intelligencia kell, amivel Florian rendelkezik. Két méter magas, az önbizalmával szál gondja sincs, 800 nyelven beszél, mindenről mindent tud, mindenkit zsebre vág, zseniális szeme van és hatalmas rutinja. Sokra fogja vinni Hollywoodban.

– A partnerét játszó Angelina Jolie azt mondta nekem: Az utazó európai film. Az utóbbi időben ő is Európában tölti élete nagyobbik részét, ön pedig gyakorlatilag már francia rezidens. Közben hollywoodi kommerszekből élnek. Kissé tudathasadásos állapot, vagy nem?

– Hál’ istennek Hollywoodot a rendező szenvedi meg, nem a színész. A stúdió az ő fülét rágja, őt rángatja és hajszolja, hogy férjen bele az időbe, mert irdatlan pénzről van szó. Én ebből akkor se érzékelek sokat, ha olyan monstre produkcióról van szó, mint A Karib-tenger kalózai, mert nekem minden munka egyformán intim. Bezárkózom a szerepbe, és csak azzal törődök, hogy a lehető legjobban megoldjam. Mindegy, ki a rendező, Rob Marshall, Kusturica, von Donners­marck, Lasse Halström, Tim Burton vagy Laurence Dunmore, nekem a feladat mindig ugyanaz. Persze, független szerzői filmet csinálni könnyebb, mint folyton gazsulálni egy stúdiónak. Nagyon nehéz úgy összehozni egy jó filmet, hogy közben tojáshéjon kell táncolni, nehogy valakinek a lábára lépjen az ember. Olyan ez, mint az állam meg az egyház. Az állam a politika, az egyház a művészet, az a kérdés, mennyire sikerül összefésülni vagy szétválasztani a kettőt.

– Angelina úgy jellemezte önt, Johnny Depp az utolsó igazi reneszánsz ember. Zenél, fest, ír, talán még rendezni is fog.

– Túlzás, hogy írok, inkább csak firkálok. Naplót vezetek, mert jólesik átgondolni, mi minden fér bele egy napba, milyen érzések kavarognak bennem, mit vált ki belőlem a világ. Egyszer talán még hasznát veszik a gyerekeim meg majd az unokáim. A festést viszont komolyan veszem. Abba menekülök, amikor nem akarok gondolkodni. És ha egyszer nekidurálom magam, nem tudom abbahagyni. Megszállottan csinálom. Most fejeztem be Keith Richards portréját, a születésnapjára. Nem hittem volna, hogy összejön, de kész lett. Hatalmas vászon, kétszer két méter. Négyszer futottam neki, három vásznat kidobtam. A negyediket bevállaltam, és el is küldtem neki. Föltette a falra, ami nagyon meghatott. Legalábbis egy fotó erejéig, hogy lássam. Hogy aztán leszedte-e a képet, nem tudom.

– Mit szeret jobban, filmezni vagy festegetni?

– Fején találta a szöget, mert pont ez az én dilemmám. Sokféle fickót játszottam, de igazán egy nagy művész megformálására fáj a fogam. Mert nehezemre esik kimondani magamról, hogy művész vagyok, ugyanis szerintem a színész sokkal inkább iparos. A filmben akkora pénzek forognak kockán, és annyira kommerszé vált ez a szakma, hogy a művészethez már szinte nincs köze. Nekem az az igazi művész, aki odaáll egy üres vászon elé és egy ecsettel csodát művel. Vagy leül egy üres papírral, és gyöngyök gurulnak a tollából. Mekkora viharok kavaroghatnak a lelkében? Pablo Picassót szeretném eljátszani. Ha megadja a sors.

– Érdekes, hogy Angelina Jolie-val csak most hozta össze a szakmai sors, s ha jól tudom, előtte nem is találkoztak. Olyan, amilyennek gondolta?

– Szeretem a filmjeit, remek színésznő, a körítés meg olyan, amilyen. Két ekkora sztár, rajtuk a világ szeme, még a klotyóra is követi őket a kamera, elképzelni se tudtam, milyen vircsaft lehet ez hat lurkóval? Bradről tudtam, hogy nincs elszállva, de Angie-t tényleg nem ismertem, és fogalmam se volt, mire számítsak. Benne volt a pakliban, hogy aki ennyire reflektorfényben él, biztos minden pillanatban megjátssza magát. De pont az ellenkezője. Nagyon édes lány. Két lábbal áll a földön, okos, kedves, őszinte, figyelmes és elképesztően jól bánik a gyerekeivel. És odavan a pasijáért. Bradet ezer éve ismerem, még mikor mind a ketten kezdő tévészínészek voltunk. Jó volt látni tök új szerepben, mint Mr. Anyuka. Míg Angie meg én forgattunk, Brad egy szó nélkül cipelte a srácokat ide-oda, fagyizni, hajókázni, múzeumba. Egyikükkel se kellett feloldódni, a forgatás alatt vagy egy tucatszor együtt vacsoráztunk. Csak a buldogjukat ne hozták volna…

– Miért, megharapta?

– Egyik este Angie és Brad megkért, hogy vigyázzak a kutyára. Fölcipelték ezt a Volkswagen méretű dögöt a szobámba. Fölugrott az ágyra, a párnámra folyt a nyála, gondoltam, csak elleszünk valahogy, legalább békés természet. Az még nem lett volna baj, hogy akkora, mint egy borjú, azt is kibírtam volna, hogy irdatlanul büdös. De ahogy leültem az ágy szélére, hogy levegyem a cipőmet, egyszer csak hátulról rám ugrott. Azt hitte, szuka vagyok és le nem szállt rólam. Mozdulni nem bírtam ezzel az ötvenkilós döggel a hátamon. Végül nagy nehezen elértem a telefont, és a londiner meg az egyik portás cibálta le rólam a kutyát. Másnap mondtam Bradnek meg Angie-nek, mind a hat gyereket átvállalom bármikor, de Jacques-ot látni sem akarom!

New York, 2011. január

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!