– Nő szeret nőt – izgalmas, ugyanakkor pengeélen táncoló téma. Adja magát a banális kérdés: leszbikus irodalom vagy mélylélektan?

– Egyértelműen az utóbbi. A regény egy Lia nevű lány életének két fontos szakaszát meséli el: az egyik Lilivel, a főnöknőjével való viszonyát követi végig, a másik pedig 15 évvel korábbra visszanyúlva, a gimnáziumi magyartanárnőjével kialakult fülledt kapcsolatáról mesél. Lia olyan valaki, aki mindig aláveti magát a másiknak. Hogy megtartsa a munkáját, megtartsa a szerelmét, megtartson mindent. Voltaképpen az új, a Lilivel való kapcsolata döbbenti rá, hogy mi történt vele kamaszkorában. Hogy a magyartanárnőjével, Marival kialakult kapcsolata nem egy hatalmas nagy szerelem volt, hanem két beteg ember találkozása, amiből nyilván nem sülhetett ki semmi jó. Ennek a rádöbbenésnek a története a regény. Egyetlen megerőszakolós jelenetet leszámítva, amit igyekeztem minél groteszkebbre venni, nincs is benne direkt szexualitás. Hiszen maga a megrontás sem konkrétan szexuálisan történt meg, egészen más síkon zajlottak az események. A Lili-szerelem pár hónap alatt lefut, és sejteni lehet, hogy azalatt a 10-12 év alatt, ami a gimnázium befejezése óta eltelt, történt egy és más hasonló sémában, de Liliben olyan karakterre bukkant Lia, aki egyszerre minden hibát, elfojtást felmutatott. Épp ezért tudott ennyire megvilágosító erejű lenni ez a találkozás.

– Olvasta az illető nő, akinek lényegében az élete „lepleződik le” a regényben?

– Persze. Ki is borult tőle.

– Rossz néven vette?

– Egyáltalán nem. Ő keresett meg engem a történetével, együtt csiszoltuk az anyagot, oldalas vázlatokat kaptam tőle segítségképp. Inkább attól borult ki, hogy egyben olvasva mennyire gyomorba ütő ez az egész.

– Pedig a vége happy end…

– Igen, emiatt össze is zördültem a szerkesztőmmel, aki azt mondta, hogy az utolsó fejezetet nem vállalja. Két hétig ment a csörte, végül megírtam még két alternatív befejezést, az egyikkel le is adtuk a könyvet, de aztán annyira azt éreztem, hogy az én regényem nem végződhet így, hogy visszahívtam mindent, és maradt a happy endes befejezés.

– Ha a főhős Lia, miért Kicsi Lili a cím?

– Mari, a magyartanárnő hívta mindig Liát kicsi Lilának – van egy fordulópont a regényben, amikor a lány rájön, mennyire szánalmas a másik és lekicsililizi. Itt az érdekelt, hogy csupán attól változik-e az ember, hogy fölfedezi a másik kicsinyességét. Több lesz-e azáltal? Nekem egyébként az a tapasztalatom, hogy nem. Amúgy az eredeti koncepció szerint e köré a gondolat köré épült volna egy trilógia, melyben három női sors bontakozott volna ki. Évek óta írom mind a hármat, csak aztán ez a történet annyira kiugrott közülük, hogy végül nem tettem össze a másik kettővel.

– Női sorsok foglalkoztatják?

– Engem csak ez érdekel. Férfiakkal nem tudok mit kezdeni. Ebben a regényben sem szerepel igazán férfi. Egy vagy kettő talán, de azok is csak amolyan mukik. Az egész könyv lelki síkon mozog, nagyon kevés minden történik benne, ezt egy férfival nem tudom megcsinálni, mert nem tudom, hogy mi mozgatja.

– A regényben három tragikus sorsú nő is felbukkan: Karády Katalin, Marilyn Monroe és Edie Sedgwick. Ők valamilyen személyes indíttatásból kerültek bele a történetbe?

– Karády speciel tényleg nagy kedvence a magyartanárnőnek, akiről Mari alakját mintáztam, de én is odavagyok érte – valahogy vonzódom a tragikus sorsú nőkhöz. Edie Sedgwick a példaképem. Lenyűgöz. Bármeddig tudok róla fotókat, videókat nézegetni, a róla szóló önéletrajzi filmet vagy ötszázszor láttam. Mindig ezek a tragikus sorsú nők bűvöltek el. Számomra nagyon vonzó tud lenni, ha valakit körülleng egyfajta méltóságteljes, ugyanakkor baljós aura, közben pedig látom, mennyire pici belülről. Imádom például a szomorú költőnőket, Ahmatovát, Cvetajevát végtelenül tudom olvasni. De a mostani tragikus hősnőkkel is épp így együttérzek. Ott van szegény kis Amy Winehouse – ugyanazt a modellt látom, mint Edie Sedgwické. Ő is drogozott, ivott, elpusztult, közben pedig csodálatos lény volt. Egy királynő, aki elbukott.

– Itthon is egyre inkább bevett gyakorlat, hogy egy regényhez trailer készül, A Kicsi Lilihez Merényi Dávid forgatott kisfilmet. Kinek az ötletéből?

– Én akartam mindenképpen trailert a könyvhöz – alapvetően filmben gondoltam el az egészet. Először csak Lia szerepébe szerettem volna belebújni, de aztán akárhogy gondolkodtam, arra jutottam, hogy minden karaktert én tudnék a legjobban eljátszani. Voltaképpen a magam szórakoztatására készült, nehéz is volt meggyőzni a kiadót arról, hogy ez akár jól is elsülhet, de aztán végül csak kötélnek álltak, és az eredmény már nekik is nagyon tetszett.

– Az előző Karafiáth-regényhez, A Maffia-klubhoz CD is készült. Kicsi Lili nem fakad dalra?

– De bizony! Írtunk ehhez is állati jó dalokat. Azokat most először, az október 25-i könyvbemutatón lehet majd hallani a Toldi moziban egy elektronikus duó, az Anez jóvoltából. Az összes szereplő kapott dalt – nagyon jól tudják hozni a karaktereket.

– Legutóbb három éve, a Cigánykártya című verseskötet megjelenése körül mutatott látványos aktivitást. A Kicsi Lili után megint csend következik?

– Igaz, hogy egy kicsit kivontam magam a forgalomból – másoddiplomás képzésre iratkoztam mentálhigiénét tanulni, mert azt képzeltem, hogy ha nálam elesettebbekkel foglalkozom, majd az én nyűgöm is megoldódik –, de közben volt azért egy musicalem is, a Macskadémon, amelyhez épp most készül egy felnőtteknek szóló mesekönyv CD-melléklettel, és a 2014-ben megjelenő verseskötetem anyaga is majdnem teljesen összeállt. Egyelőre munkacíme van: Bestiárium. A női testet térképezi fel hegyek, tavak, sellők, csupa természeti dolog mentén. Eléggé szexuális lesz. Persze ehhez is készülnek dalok, s ha minden jól megy, még egy színdarab is.

– Hogyan tud párhuzamosan ilyen különböző területeken alkotni?

– Muszáj egyszerre több mindent csinálnom, de ha valami végérvényesen összeállt a fejemben, onnantól csak arra bírok koncentrálni. Olyankor nincs mese, el kell utaznom, mert itthon nem bírok dolgozni. A Kicsi Lilit például úgy fejeztem be nyáron, hogy kértem a kiadót, utaztasson el valahova, mert egyszerűen nem tudok kiszakadni. Pillanatokon belül egy zalai vadászházban találtam magam, a semmi közepén. Nekem ilyenkor az kell, hogy reggel nyolctól hajnali kettőig folyamatosan írhassak. Így tudok csak dolgozni. Se telefont nem nézek ilyenkor, se internetet, mert minden csak megzavar. Már attól borul a napom, ha fel kell, hogy öltözzek.

– Most, hogy kész a regény, visszamerészkedik a médiába?

– Csak amennyire a könyvnek szüksége van rá. Illetve ez így nem teljesen igaz, mert nyáron felkértek egy dokumentumfilmre, és bár egyáltalán nem vágytam képernyőre, végül elvállaltam. A Mosó Masa mosodáját és az Én, te, ő…-t is jegyző gyerekkönyv író, Varga Katalin életéről szól. Az írónő fia javasolt engem a szerepre, merthogy szerinte van némi hasonlóság az édesanyja és az én sorsom között. Örültem a feladatnak, mégis hezitáltam, mert attól tartottam, nem tudok már jól működni a képernyőn. Végül nagyon jól sült el az egész, kiderült, még mindig tudok mit kezdeni a kamerával. Ezzel együtt sokkal nagyobb örömömet lelem abban, ha dolgozom. Ha írok.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!