Django Fesztivál, Művészetek Palotája, január 20.
Legfeljebb egy érzéki szerető képes úgy játszani a test húrjain, hogy minden egyes pillanatban lúdbőrzik az ember – tartottam eddig. Tévúton jártam. A Django Fesztivál zenészei is képesek a többórás „csúcsra járatásra”. Csupán egyéjszakás kalandozás volt ez a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében január 20-án – ugyan az első kísérlet, de az élvezkedő néző mindvégig reméli, ebből tartós kapcsolat lesz.
A vendéglátó, a Swing á la Django formáció (bőgő: Lombos Pál; gitár: Kardos Dániel és Horváth Márk; cimbalom: Csurkulya József; klarinét, harmonika: Seres Vilmos; hegedű: Gazda Bence; képünkön) zenéje különleges stílusú és hangzású, harmóniában megfér benne a magyar autentikus muzsika, a francia manouche swing és a sanzonok világa, illetve a tangó és a jazz. Ezen az estén a gyökerekhez nyúltak vissza: a cigány származású belga, műfajteremtő jazzgitáros, Django Reinhardt nyomdokaiba lépve idézték fel az 1920–30-as évek hangulatát. Meghívásukat elfogadta a manouche swing autentikus képviselője, a kanadai-francia Tcha Badjo zenekar és a hazai zenei élet több kiemelkedő alakja.
Micheller Myrtill dzsesszénekesnő zsenialitása és az ezúttal dalszerzőként is jeleskedő Hajós András legendás iróniája ugyanolyan magától értetődő számomra, mint az a régi felismerés: Szirtes Edina Mókus a világzenei színtér legrendhagyóbb figurája. Az egyéjszakás kaland igazi hidegfutkosós katarzisa: Sting egyik balladája Mókus leírhatatlanul sokszínű és egyedi improvizációjában. Igazi unikumként a produkciók egy része a Budafoki Dohnányi Zenekar szimfonikus kíséretével szólalt meg.
A swing ezerárnyalatú palettáján nekem csupán a Pankastic! együttes jelentett fájdalmas stílustörést. Bár ez ízlés dolga.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!