– Úgy hírlik, már gyerekkorában is írónak készült.

– Tizenhárom éves korom óta írogatok rövidebb-hosszabb szösszeneteket. Persze akkor még fogalmam sem volt róla, mit kezdjek az életemmel, de abban biztos voltam, hogy az írás a része lesz. Aztán 15 évesen a kezembe került John Irving The Hotel New Hampshire című műve, ami mindent egyértelművé tett. Micsoda karakterek! Micsoda történetszövés! Elhatároztam, hogy én is író leszek. A gimnázium után Berlinbe költöztem, és elkezdtem megvalósítani a tervemet. Épp úgy, ahogyan Jesper a Különcben, egy mocskos albérletben laktam, amiben se fürdőszoba nem volt, se fűtés, végtelenül egyedül voltam, mégis elképzelhetetlenül boldognak éreztem magam. Nappal dolgoztam, éjjel írtam, és annak ellenére, hogy az első pár évben sorozatos visszautasításokat kaptam, nem csüggedtem, Tudtam, hogy be kell érjek. Rengeteget olvastam, főként Kazuo Ishiguro, Michael Chabon inspiráltak.

– A magány az összes eddigi regényét átjárja? Most akkor véget ér?

– Németül kicsit másként cseng a regény címe. Szó szerint úgy hangzik, hogy a „magány végéről”. Nem hinném, hogy valaha is véget érhet, inkább azt gondolom, hogy számtalan módja van annak, hogyan kezeljük a magányos pillanatokat. Még olyan nehéz helyzetekben is, mint amikor a regény főhősei, még gyerekként, egy autóbalesetben elveszítik a szüleiket, egyikőjük pedig már felnőttként a rák miatt a feleségét. Utálhatjuk a magányt egész életünkben, de szerencsésebb, ha megtanulunk együtt élni vele.

– Kínál „együttélési” stratégiát a regény? Hogy hogyan kell csinálni?

– Van abban némi igazság, hogy az író azért ír, mert nem teljesen elégedett a világgal, és legalább egy icipicit szeretne változtatni rajta a fikción keresztül. Borzalmas dolgok történnek ebben a regényben – ahogyan az életben is –, ráadásul a vége mindig a legros?- szabb, a halál. Én sem tudom ezt megváltoztatni, csak annyit szeretnék, hogy a mindennapokban legyenek kapaszkodóim, melyekkel túl lehet élni a veszteségeket. Egyébként nem ment könnyen. Nem véletlenül írtam 7 éven át ezt a regényt, és húztam le 800 oldalról 300-ra.

– Élni vagy túlélni?

– Hol így, hol úgy. A helyzettől függ. Azért persze többnyire megpróbálok élni, bár az is igaz, hogy íróként sokkal optimistább vagyok.

– Van annak valami jelentősége, hogy a magyar kiadás borítóján fényképezőgépek vannak, Jules, a főhős egy öreg Mamiyát kap az apjától az utolsó közös karácsonyukon, és a papa fiókja mélyén is egy érinthetetlen Leica hever?

– A kamera egy nagyon fontos metaforája az emlékezésnek, az emlékezés pedig az egyik túlélési stratégia. A fotó képes rá, hogy megőrizzen pillanatokat, ugyanakkor onnantól, hogy megörökítünk valamit, elvész valóságosnak lenni. Csupán egy kép marad. A múlt egy lenyomata. Épp úgy, ahogy az emlékeink. Sokszor amiatt fájnak annyira, hogy mindig megpróbáljuk őket visszaráncigálni a jelenbe. Egyébként magam is fotózgatok, de csak amatőr szinten.

– Megvan már a következő regényterve?

– Mostanában biztosan nem tervezek az És véget ér a magányhoz hasonló drámaiságú regényt. Ki szeretném próbálni magam más műfajokban is. Nagy rajongója vagyok az olyan típusú műveknek, mint például John Greentől az Alaska nyomában, vagy filmek közül az Egy különc srác feljegyzései, a Srácok vagy a Nulladik óra. Errefelé kalandozgatnék magam is. A következő írásom a ’80- as évek Amerikájában játszódik majd. Amolyan végtelen nyári történet lesz: tinédzserek, első szerelem, barátságok, no és persze halál.


Benedict Wells,
És véget ér a magány,
Geopen Kiadó, 308 o.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!