Boldogok, akik nincsenek egyedül öreg korukra. A legrosszabb, ami az életben történhet velünk, ha a végére társ nélkül maradunk – üzeni a Mike Leigh írta és rendezte Még egy év című film. Akár privát, akár társas a magány, mindegyikbe be lehet csavarodni.
Utóbbitól szenved Janet (Imelda Staunton). A menopauzán túl, a szépkoron innen lévő asszony gyűlöli egyforma napjait és iszákos férjét. Sem megértéssel, sem szarkazmussal nem lehet kihozni apátiájából. Stauntonnak és Leighnek már közös történelme van (Vera Drake).
A rendező tudta, őt kell bevetni a pinduri szerepre, és nincs több kérdésünk.
A talajt vesztett ember még ennek tetejébe bünteti magát. Például alvásmegvonással, önsanyargatással, mint Janet. Avagy látszólag vigasztalja, valójában szintén pusztítja magát zabálással, itallal, cigivel, kinek mi a mérge. Ebben egy húron pendül Mary (Lesley Manville) és Ken (Peter Wight). De aligha lennének ideális partnerek, legfeljebb kettős öngyilkossághoz. Mary fiatal szeretőt akar (ha már a középkorú férfiaknak lehet), míg Ken túl van azon a határon, hogy valakinek is megtetszhetne. Mindketten együttérzésért és nosztalgiázni járnak régi barátaikhoz, Tomhoz (Jim Broadbent) és Gerrihez (Ruth Sheen). No és kicsit irigykedni is, amiért ők ketten vannak a világgal szemben. Tom és Gerri (kiejtve Dzserri) egyáltalán nem hasonlít a macska-egér párosra. Már az egyetem eleje óta együtt vannak, ismerik a másik hangsúlyait, pillantásának fényét. Még mindig összebújnak, nem tudnak egy puszi nélkül elmenni a másik mellett. Cinkostársak is, hiszen értik, milyen kivételesen jó dolguk van együtt. De nem irigyek, asztaluk, otthonuk menedék a barátoknak és a családnak.
Mike Leigh ökörnyálból is tudna szőnyeget fonni, olyan finomságokat vesz észre és mutat meg. Láthatatlanul vezeti a zseniális színészeket, akik nem hagyják cserben. Ha eddig azt hittük volna, hogy részeget játszani egyszerű, Manville most megmutatta, micsoda profizmus kell ehhez. Még a szemhéját is félárbocra engedi, miközben zseléként inog, és akadozik a nyelve. Mary másodpercenként vált a mániás és a depreszsziós állapot közt, állandóan figyelve a környezete reakcióit, és mindig egy lépéssel előttük járva. Csak akkor kapcsol ki ébersége, mikor sokként éri, hogy Jon (Tom és Gerri fiatal, jóképű fia) beleszeret valakibe. Őt ugyanis magának szemelte ki. Érdekes, hogy a házaspár csak ekkor haragszik meg a fiúk választottjával udvariatlan barátra, nem pedig akkor, mikor az gátlástalanul flörtöl gyerekükkel. A konfliktusok jönnek, az életek múlnak, akárcsak az egy év alatt az évszakok, melyek fejezetekre szelik a történetet. Egy biztos pont van csak, Tom és Gerri békeszigete, meg a zsebkendőnyi telek, ahová kijárnak. A befejezés bár zavarban hagyott, utólag megnyugtatónak találtam, hogy sem tragédia, sem happy end nem koronázta meg a történetet. Egyszerű, hétköznapi és őszinte maradt, mint a felütésben. Bár előző filmjéhez, a Hajrá boldogság!-hoz képest Leigh most keserédes, bár kellemesen szarkasztikus hangot talált, van ebben is vigasz. Leigh most nem hurráoptimista, inkább realista – sőt, néha már-már szadista, mikor percekig csak állnak és néznek maguk elé a színészek, olyan arcjátékkal, hogy abból nagyregényt lehetne írni. De hát itt kell keresnünk a boldogságot a földön, és nem a fellegekben. Épp ez az, amit Tom és Gerri olyan jól ért.
Bár a rendező Cannes-ban tavaly megkapta az ökumenikus zsűri díját, majd Oscarra is jelölték a forgatókönyvet, nálunk csak most kezdték vetíteni a filmet. Nem baj, remek, lélekmelegítő időtöltés egy borongós téli estére, vagy bármely évszakra.
(Forgalmazza a Cirko Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
