A legmegdöbbentőbb Az út című regényben, hogy akár már holnapután valóság lehet belőle. Vannak a világnak olyan részei, ahol már ma is naponta a túlélésért küzdenek az emberek, így Cormac McCarthy nem tett mást, mint szembesített bennünket a reánk váró jövővel.
Azért nem írom azt, hogy lehetséges jövővel, mert bár a téma nem ismeretlen az irodalomban, talán soha ennyire nem éreztük valóságosnak a fikciót. A 2007-ben Pulitzer-díjjal jutalmazott regény nem könnyű olvasmány. S nem csupán azért, mert egy apa és a fia emberfeletti megpróbáltatásairól szól egy embertelen, a civilizáció által elpusztított, lerombolt világban, hanem azért is, mert McCarthy nem kényeztet el bennünket a központozás művészetével. Kár, mert modernnek tűnő modorosság érzetét kelti ezzel, miközben a mondatai lélegzetvételig lecsupaszítottak, lényegre törők. Cormac McCarthy kegyetlen. Hitvallása, hogy semmit sem ér az az író, aki nem a lényegről akar mesélni. Ám szerinte a lényeg, az ember alapvető kódolása is kegyetlen. Ebben a szikár világban mutat utat, kiutat, és ad reményt. Leginkább fogódzkodót nyújt, hogy abba kapaszkodjunk. Az apa-fiú, ember-társadalom, remény-elveszettség ábrázolás olyanynyira erős ebben a regényben, hogy aligha érzünk mást, miután letesszük a könyvet, hogy jobbítsunk ezen a világon. Amíg nem késő.
Cormac McCarthy: Az út. Budapest, Magvető, 2010. Fordította: Totth Benedek, 288 old., 2990 Ft
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!