Előjön belőle az állat – Tompos Kátya olykor vérengző fenevad

– Megdöbbentett, hogy egy ilyen angyalarc hogy tud akkora erővel Whole Lotta Rosie-t üvölteni, ahogy a Like A Rolling Stone koncerten énekelted. Titkon rockénekesnői álmokat is dédelgetsz?

– Dehogy! Sosem lennék rockénekes, mert akkor a My Fair Ladytől el lehetne búcsúzni. Nem fér össze a két hangtechnika. Viszont rajongó vagyok. Kamasz koromban Deep Purple-t meg Led Zeppelint hallgattam, aztán egy francia barátnőm, afféle igazi metálos, alter csajszi belevitt a rockzene sűrűjébe. Emlékszem, amikor náluk voltam, Nirvanára ébredtünk. Ezzel együtt nem nagyon szoktam ilyeneket énekelni, nem is voltam biztos benne, hogy sikerülni fog. Sokat gyakoroltam, próbálgattam a hangom, és csak akkor mondtam igent a felkérésre, amikor már tudtam, hogy itt valami meg fog szólalni.

– Amúgy is igényli, hogy időről időre kijöjjön önből az állat?

– Kell a dinamika. És igen, van, amikor kijön belőlem az állat. Nemcsak a színpadon. Az alaphabitusom nyugodt ugyan, igyekszem konfliktusmentesen létezni, de amikor már túl sokat tűrtem, akkor előjön belőlem egy olyan arc, amire nem számítanak az emberek. Ilyenkor furcsa mód meglepődnek. De én úgy vagyok vele, hogy nem kell provokálni. Egyáltalán, minek jutunk el odáig?

– Az orosz temperamentum?

– Az biztos, hogy oroszul valahogy könnyebb a konfliktuskezelés. Talán mert őszintébbek az emberek. Úgy értem, rögtön kimondják, amit gondolnak. Nincsenek tabuk, vagy hát másban vannak. A magyarok valahogy elővigyázatosabbak. A félig orosz létem ellenére én is az vagyok. Többször meggondoljuk, mi hagyja el a szánkat. Néha túl sokszor. Nem merjük kimondani a dolgokat, nehogy megbántsunk valakit, vagy mert félünk, hogy mi lehet belőle. Ez sokszor feszültségforrás.

– Azért ha nagyon nem egyezik a rendezői koncepcióval, amit egy szerepről gondol, azt szóvá teszi?

– Amikor teljesen ellene kell mennem annak, amilyen vagyok, akkor persze felteszem a kérdést, hogy miért én játszom, de azért sokáig hajlandó vagyok ellene menni. Mert érdekel a rendezői koncepció. Mi van, ha valaki engem olyan szemmel lát, ahogyan én nem látom magamat, és valami olyat hoz ki belőlem, ami számomra is meglepő. Például Alföldi Robival a Sirályban nehéz munkafolyamatom volt. Én sokkal puhábbnak éreztem Nyina szerepét, ő pedig nagyon meg akart keményíteni. Amúgy is általában keményebbnek rendezi a nőket, mint ahogy én elképzelem őket. A kettő egyvelegéből aztán letisztult valami, és ahogy elkezdtük játszani, beállt egy egészséges középútra. Alapvetően könnyebb nekem olyan rendezővel dolgozni, aki mellett szabadon lehet kísérletezni, de az is igaz, hogy néha elveszek a túl nagy szabadságban. Ha viszont kottaszinten meghatározzák, hogy melyik lábammal lépjek, akkor meg befeszülök. Egyik se jó. Most már tudom, hogy ha egy rendező kicsit elengedi a gyeplőt, akkor nekem kell összefogni magam, ha pedig túlságosan keménykezű, akkor meg arra kell figyelnem, hogy tudjak vele menni. Hogy megmaradjon a bizalom, de azért az adott pontoknál szépen le tudjak lazulni. Olyan ez, mint egy pingpongjáték.

– A Sirály Nyináját már főiskolásként is eljátszotta, de volt már Kátya Kabanova is Osztrovszkij Viharában. Vonzzák a klasszikus orosz hősnők?

– Igen, szívesen továbbvinném ezeket az orosz hősnőket, mert érzem, hogy ott vannak valahol bennem, és nagyon érdekel, hogy hol. Minden vágyam, hogy megtaláljon egy Anna Karenina vagy egy Nasztaszja Filippovna. Most már talán el tudnám játszani őket. Úgy értem, már éltem és tapasztaltam annyit, hogy el tudjam képzelni, milyen lehet nekik. Amikor a főiskolás vizsgaelőadásunkban játszottam Nyinát, még nem értettem azt a nőt, aki azután lett, miután csalódottan, elhagyva, megtörten visszatér a nagyvárosból. Mint ahogyan Kátya Kabanovát sem éreztem igazán, amikor felvételiztem a monológjával. Honnan is tudhattam volna, mi motivál egy nőt, aki szereti a férjét, soha el nem hagyná, de szerelmes lesz egy másik férfiba? A bűntudat miatt nem bírja elviselni a terhet, hogy megcsalta a férjét, ezért inkább megszabadul a saját életétől. Valahol Anna Karenina is egy kicsit ez, csak már eggyel érettebb nőben. De ugyanezt a lélekboncolást lehet látni Dosztojevszkijnél is a Bűn és bűnődésben. Hogy mit enged meg a lelkiismeret és mennyit a társadalom. És közben mi az, amit az ember őszintén, a természetéből fakadóan érez. Irtó izgalmas, mekkora viaskodás dúl egy orosz ember lelkében a kettő között. Azt hiszem, most már beleértem ezekbe a nagy drámai szerepekbe. Amikor először láttam a Bondarcsuk-féle Háború és békét, 8-10 éves lehettem. Parabolaantenna nélkül lehetett fogni itthon az orosz tévét, ott vetítették. Valamit épp hajtogattam, anyukám meg mondta, hogy „nézzed, ezt nézni kell, neked ezt tudnod kell”. Én meg néztem, és közben majdnem eret vágtam magamon. Tömény dögunalom. Emlékszem, mindenkinek könnyes tekintete volt, és remegett a könny a szemükben. Akkor olyan nevetségesnek, sziruposnak tűnt az egész. Aztán nem is olyan régen megnéztem magamtól, és teljesen a hatása alá kerültem. Pedig félórás etapokban láttam a négy részt, úgy volt rá időm. Elképesztő, hogy mennyire átsüt belőle az a megfogalmazhatatlan orosz lélek, amit állandóan kérdeznek tőlem, hogy az milyen.

– Milyen?

– Nem akarom túlmisztifikálni, de nem tudom jobban megfogalmazni: valami olyan szintű érzékenység és vadság egyben, ami logikailag felfoghatatlan.

– Minden szerephez ilyen heves átéléssel közelít? Orosz hősöktől függetlenül?

– Mindhez, ami érdekel, ami kihívást jelent. Azt szeretem, ha valami túlmutat azon, amit addig csináltam. A My Fair Lady például ilyen volt. Egyrészt, mert egyszer már eljátszottam Szegeden, amivel nem voltam maradéktalanul elégedett. Valahogy azon a marha nagy színpadon elveszett a jelenetek szépsége, finomsága. Amikor Puskás Tamás megkeresett, hogy eljátszanám-e Elizát a Centrál Színházban is, úgy éreztem, kaptam egy második lehetőséget. 

– Egy efféle klasszikus szerepnél merít a nagy elődök, Audrey Hepburn vagy Julie Andrews játékából?

– Persze. Mindent megnéztem, ami fellelhető a témában. Még Leslie Howard 1938-as, fekete-fehér Pygmalion-filmjéből is felszedtem ezt-azt. Ugyanakkor szintén Alföldi Robi mondott egyszer egy nagyon jót: nem szabad, hogy megfélemlítsen, hogy kik játszottak előtted egy adott szerepet. Ha a nagy elődökhöz méred magad, az leblokkol. A saját alakításodban te egy új ember vagy. Már magadból is kell, hogy fogalmazz. Másrészt, ahogy változik a világ, változnak a nézeteink is egy-egy adott szerepről. Arról, hogy mit jelent ma egy klasszikus főhős. Azt is mondta, hogy nem szabad túltisztelni a példaképeinket, hanem harapni kell. Ráharapni a szerepre. A tiszteletet el kell egy időre engedni. Amíg az ember keresgél, addig lehet sokkal bátrabb, mint azt gondolná.

– Szereti megfejteni az életet? Második CD-je, a Holdjárat szinte minden dala saját szöveg, és bizony akad bennük némi stratégiai világmegváltás…

– Ez biztos amolyan szakmai ártalom: a színházban megfejtjük az életet. Vagyis inkább életeket fejtünk meg, és ezzel együtt magunknak is megválaszolunk dolgokat. Ezek a fejtegetések valószínűleg a dalokba is áttolódtak. A cím, a Holdjárat is egyfajta magasabb perspektívát jelöl: élünk itt a Földön, és úgy elvagyunk a problémáinkkal, hogy ki se látunk a fejünkből. Viszont hogyha picit elemelkedünk, és magasabbról nézünk rá a gondjainkra, bajainkra, akkor minden egészen másnak tűnik. Ez egyébként engem mindig is foglalkoztatott – az űrhajózás is nagyon vonz.

– Be merne nevezni egy űrutazásra?

– Szerintem igen. Sokkal kevésbé merném megtenni, hogy például országot váltsak. Feladni mindent, és egy másik országban újrakezdeni, az félelmetes. Talán, mert az anyukám megtette. Akkor volt hozzá elég bátor, ugyanakkor utólag, ha visszatekint, csodálkozik magán, hogy volt mersze megtenni ezt a lépést. Ma már nem vágyik vissza. Annyi időt töltött itt, hogy Magyarország lett az otthona. Nem tudom, hogy egy bizonyos idő után képes-e az ember egyáltalán visszatérni. A Pogánytáncban, amit most próbálunk a Nemzetiben, van egy karakter, Jack atya, aki huszonöt évet töltött el Afrikában, mert meg akarta téríteni a bennszülötteket. Végül ők szippantották be a pogány istenségeik közé, és amikor 25 év után visszatért Írországba, magával hozva az összes ottani szokást, törzsi táncot stb., teljesen zizinek nézték. Meg kell tanulni egy másik kultúrában létezni, és nem vagyok biztos benne, hogy a kultúrák csereszabatosak.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!