– Nem dobban a szív – nem éppen vidám lemezcím.

– Nehéz volt megtalálni az album esszenciáját, nagyon sokrétű, zeneileg, mondanivalójában is, érzelemdúsak, disszonánsak a dalok. Novák Péter írt egy olyan sort, hogy „nem dobban a szíved”, ez figyelemfelkeltő és elgondolkodtató, hogy vajon milyen, amikor kiürül az ember.

– Ismeri az érzést?

– Igen, főként szakmailag. A legmélyebb fekete lyuk a bemutatók másnapja. A nagy eufória után szorongás és hiábavalóság tör rám: kitárulkozol, odaadod magad, aztán jön a dermesztő hidegség. Olyankor türelemmel ki kell várni, amíg újra „dobban a szív”.

– Illusztris társaság írta a dalszövegeket. Miért pont ők? Mennyire volt velük közös a munka?

– Végül hét szerző műve került a lemezre. Alkotótársam, Födő Sándor zeneszerző írta a zenéket, amiket elküldtünk a felkért művészeknek. Le voltam nyűgözve: annyira rólam szóltak a dalok, és közben nagyon passzoltak az adott zenéhez is, mindenki olyan remekül bánt a szavakkal, hogy boszorkányságra gyanakodtam. Sűrűek a szövegek, dramatikusak a dalok. És ami érdekes: általában nem nézem meg a filmjeimet, a fotóimat, mert úgy érzem, nincs már közöm hozzájuk, de most muszáj volt visszahallgatnom a dalokat, hiszen készülök a koncertre, és mindet a magaménak érzem. Többségük érzelmekről szól, de Kardos-Horváth Jánostól azt kértem, írjon egy olyat, ami azt boncolgatja, mi van ma a világban, a társadalomban.

– És ön szerint mi történik manapság?

– A pénz az úr, mindent az határoz meg. Az értékek, a kultúra, a morál sok esetben emiatt megkérdőjeleződik. Az izgat engem: lehet-e, kell-e ehhez igazodni. A dalból talán kiderül.

– Más az eszköztára énekesnőként, mint színésznőként?

– Technikailag nagy a különbség: prózában magad osztod be, hogyan mondod a szöveget, a dalnál meg van kötve a kezed, követni kell a ritmust. A koncert egy monodrámához hasonlít, bár ott vannak a zenésztársak, de mégis magányos és félelmetes a színpadon állni. Ettől nagy kihívás. Én nem eléneklem, hanem előadom ezeket a dalokat, mindegyik egy önálló sztori.

– Kétlaki életet él: férjével, Hapák Péter fotográfussal és 8 éves lányával, Sárával Budapest és New York között ingázik. Most épp hol van az „otthon”?

– Mindig változik, attól függ, hol van több munkám. Három nyelven beszélek, többfelé éltem már, de Magyarországhoz köt minden. Most Budapesten vagyok néhány hétig – nélkülük, de ilyen ritkán van. Egy film miatt jöttem haza, Kasvinszki Attila Paraziták a Paradicsomban című moziját forgatjuk, közben lesz a koncertem. Nem ideális a kétlakiság, de igyekszünk jól megoldani. Nyilván annak sem könnyű, aki mindennap nyolcra jár dolgozni és este esik haza. Az anyaság mindig kihívás. A lányom diplomataiskolákba jár, angolul szinte tökéletesen beszél, jó tanuló. Amikor nem forgatok, nem játszom, akkor nagyon sokat vagyunk együtt.

– Nincs állandóan a középpontban, viszont most épp sokfelé szerepel itthon, hajnalban kezd tévéstúdiókban. Könnyű visszaszokni a reflektorfénybe?

– Élvezem ezt a pörgést. Az interjúk kapcsán születik egy narratívám. A munkafolyamat sokszor ösztönös, nem annyira megfontolt. Ha beszélek róla, akkor válik „kézzel foghatóvá”. És mivel nem állandóan vagyok a középpontban, nem tudok kiégni, van hova visszavonulnom. Néha irigylem, akik színházi társulati tagok: tartoznak valahova, fejlődnek, és van egyfajta biztonságuk. A szabadúszás kockázatosabb, viszont jóval nagyobb a szabadság.

– Állandó „újrakezdő”: Újfehértón született, tízévesen egy agyhártyagyulladásból kellett felépülnie, 12 évesen költözött Budapestre édesanyjával, zongorázni tanult és a Balettintézetbe járt, amit a Színművészetiért ott hagyott, majd több fővárosi színházban dolgozott, aztán Berlinbe és New Yorkba költözött.

– Abban is van jó, ha az ember egy úton halad, de nekem máshogy alakult az életem. Kicsit mindenhol vagyok, de sehol sem, ráadásul a színészeten kívül sok minden más is érdekel, a zene, a képző- és az iparművészet. Képeket varrok, ez az egyik hobbim, és felér egy meditációval.

– A szerencsejáték nem a hobbija? Állítólag a karrierje úgy indult, hogy a nagypapájának telitalálatosa volt és abból vett önnek egy zongorát.

– Valóban, anyai nagypapámnak a totón volt telitalálata. Erdélyi középosztálybeli ember volt, állomásfőnökként dolgozott, egy mozdonyt elkötve jött Magyarországra, mondhatni, menekültként a háború közepén. Amikor megnyerte a főnyereményt, előjött belőle a nagypolgár: kalapokban járt, meghívott vacsorára mindenkit, felújította a lakást, aztán elfogyott a nyeremény és onnantól nosztalgiában élt, vissza akarta kapni a gazdagságot. Én ebből azt tanultam, hogy csak előre lehet nézni. Életre szóló lecke lett, hogy meg kell becsülni, ami van, és ha elmúlik, nem szabad visszasírni.

– Ha már mulandóság: önt még ma is szépségideálként emlegetik. Mennyire érdekli a kora?

– Nem tudok vele mit kezdeni, nem foglalkoztat. Csak az a furcsa, hogy ennyi emlékem van évtizedekkel ezelőttről. Akik sajnálják az elmúlt éveiket, nem érzik teljesnek életüket, megbántak dolgokat, azok viselik nehezen az öregedést. Én például szívesebben nézem Isabelle Huppert, mint egy 20 éves gyönyörű nőt, többet mond a szeme, a gesztusa, a ráncai. Huszonéves koromban Anna Magnanit hetekig bámultam a Mamma Róma című filmben: majdnem hatvan volt, és csodaszép.

– Vállalna „celeblétet” több szerepért cserébe?

– Jó lenne, ha még többen ismernének, de nem mindenáron. Tudatosan tartom „titokban” a magánéletemet. Ugyanakkor ma nagyobb az átjárás a bulvár és a minőség között, a kettőt össze lehet keverni, de csak jó ízléssel. Merly Streep is elvállal olyan közönségfilmeket, amiket tíz éve visszautasított volna, ugyanis ma már nehezebb az embereket moziba csábítani.

– Shakespeare, Csehov, Lorca, Ionescu, Szép Ernő, Örkény és a Kabaré – igen széles a színházi szerepeinek skálája, de játszott csaknem 30 filmben a Szomorú vasárnaptól Az ajtón át a Terápia című sorozatig. Nehéz köztük vezérfonalat találni. Emlékszik az első szerepére?

– Kleist Homburg hercegében játszottam az egyik első színházi szerepemet, 18. századi ruhában, sminkben kellett érvényes érzelmeket átadni, nagyon izgalmas feladat volt. Egy Lackfi-sor jut eszembe: „Hány utat megjártam én, egy sem az enyém…” Nem érzem befejezettnek a karrieremet, egy újabb szereppel mindig elölről kezdem. Májusban Kölnben forgatok egy német filmet, nyáron koncertkörútra indulok az új lemezemmel, ősszel pedig egy újabb budapesti koncertet tervezek.


+1 kérdés
– A magyar filmek igen jól szerepelnek mostanában külföldön. Beszédtéma ez New Yorkban?
– Csak kapkodom a fejem, hogy mennyi remek alkotás készül, jobban figyelnek ránk, más a megítélése a színészeknek is. Persze a magyar név nem ismeretlen Hollywoodban, hiszen nagyjából magyarok építették fel. Ott voltam tavaly a New York-i Filmfesztiválon, amikor bemutatták a Saul fiát, és a vetítés után Röhrig Géza és Nemes Jeles László beszéltek a színpadon. Óriási élmény volt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!