Tar Sándor: Vén Ede
Itt van például Lövő, az egykori építész, jelenleg gyepmester, aki akkor is hangadója a társaságnak, ha hallgatag. Mellette fogja a fejét a kopasz és nyurga Báró, az eltiltott ügyvéd, aki így most diplomás munkanélküli és hajléktalan. Habzsi volt kommandós is, aztán kőműves, de mióta szabadkőműves lett (értsd: rengeteg szabadidővel rendelkezik), építkezésen segédkezik, amikor nem épp a törzshelyükön, a Potyában (lánykori nevén hol Orgona, hol Rezeda) osztja az észt. Ő hozta a körbe Hiramot, akit egyenesen a felesége küldött, mikor már tiszta depi volt az elbocsátása miatt, nehogy valami visszavonhatatlanra ragadtassa magát – immáron ő is szabadkőműves. Aztán nehogy megfeledkezzünk Kopaszról, aki szaglását vesztette, annyit gyógyszerezték, hátha kigyógyul a szeszszeretetéből. Vagy Dokiról, aki végzettségét tekintve férfi és női bádogos, de állítólag (Habzsi szerint) jógi doktor, merthogy jógázott. Annyi biztos csak, hogy az élet egyetemén vizsgázott, amit a börtönviselt apjánál végzett magántanulóként. Néha benéz Dezső úr is vagy Veres Árpi; a pult mögött álló csapos mindenkinek fejből tudja a szükségleteit. Vén Edének reggel öt harminckor már adja is a menedzsertablettás (fél deci rum), bélelt kávéját. A maradék söröket is összeönti számára, hiszen nem telne rá neki, a piacra is csak a zöldségek és gyümölcsök illata miatt jár rendszeresen vásárlás helyett. Az öreg egy megerősített falú nyári konyhában él a közelben, fűteni nem fűt, mert nincs mivel, azt sem tudja, és nem is érdekli, milyen évet, hónapot írnak – a szemétre való reklámújságokból tud meg néha ezt-azt a városán kívüli dolgok folyásáról. Ez hát a víg-gyászos kompánia és a közeg, ahol vélemények, bölcsességek, mély gondolatok és hallgatások cserélődnek.
Nagy tévedés lenne ezeknek a Rejtő Jenő-i figuráknak a felsorakoztatása alapján valami Talamon Alfonz-féle (Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából) gegpezsgés-sorozatként tekinteni erre a tárcagyűjteményre – noha mégiscsak erre koncentrálunk, hiszen máskülönben hasonlóképp facsarodna a szívünk, mint a másik nagy (már szintén elhunyt) debreceni író, Borbély Szilárd Nincselenekjét olvasva.
Tar Sándor Tarságok című, 2003 szeptemberétől 2005 januárjáig (január 30-án hunyt el) a debreceni szerkesztésű vagy.hu-n megjelent tárcasorozata (50 írásmű) – melyet az utókor hálásabbik részének tagjai most kiadtak kötetben – ugyanis nem vidám olvasmány. Vagy főleg nem az (mert közben az is, persze). Inkább a szomorú, tragikus, sírnivaló világot, a világunkat mutatja. Mert ez nem csak a lecsúszottak világa, hanem a miénk, főleg, ha társadalomnak hazudjuk ezt a 93 ezer négyzetkilométert belakó emberhalmazt. Szegénységi bizonyítvány össznépességi szinten, nyersen-tömören, néha „kócosan” elbeszélve, alulnézetből, lokális problémákon át, felülemelkedve az országosig – az általános emberiig.
Jó olvasni, keserűen vigyorogni, kicsit-nagyon belehalni ismét az egyik legnagyobb 20. századi magyar író halált mégis legyőző, kicsiként is nagy szövegeibe. (Szilágyi Lenke fotóival, Együtt Debrecenért Egyesület, 2018. 123 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
