Hollywoodi aranyszabály, hogy a tökéletes családi filmhez kell egy kutya, legjobb, ha golden retriever, bernáthegyi, német juhász, corgi vagy mind a négy egymás után, hiszen egy élőlény többször újjászülethet – bár előtte nem árt tisztázni a gyerekekkel, mi is a családi álláspont a reinkarnációval kapcsolatban.
Az sem baj, ha a rendező svéd (az Árvák hercegével és a Csokoládéval befutott Lasse Hallström), hogy ne legyen túlságosan szirupos, sem sekélyes a történet, és eredeti módon valósítsa meg azt a már sokszor használt ötletet, hogy egy kutyus szemszögéből, az ő tolmácsolásában követjük a filmet.
Ezúttal valóságos tökély született: végtelenül kedves, szemet simogató, lelket tápláló, egyszerre kacagtató és megható, édes-bolyhos cukiság.
Minden generációt megérint, hiszen kutyanyelven beszél és kutyafejjel gondolkodik: mindig a jelenben van, és minden apró örömöt értékel, legyen az egy jóságos simogatás vagy egy darab sült szalonna. Kutyaszemmel látjuk azt is, hol rontják el az emberek, ha magukra veszik a világ baját vagy nem nyitják ki a szívüket egymás felé. Ekkor jön a született gyógyító és ösztönös terapeuta, a kutya, hogy éreztesse az emberrel, milyen a feltétel nélküli szeretet, hogy megnevettesse valami csibészséggel, a szimatával felkutasson egy évtizedekkel korábban elvesztett szerelmet, vagy ténylegesen életet mentsen.
Minden új életben újabb lecke vár a kutyusra és a gazdáira, így a történet organikusan fejlődik, mintha nem is forgatókönyvet néznénk, hanem csak úgy az életet. Noha a film újra és újra kitesz bennünket az elmúlással járó veszteségérzésnek, nem csak azoknak lehet vigasztaló, akik valaha is elvesztettek már szeretett lényt. Már attól oldódik picit a szívszorítás, hogy úgy érezhetjük, a halál nem véges, de még egyetlen életen belül is mindig van megbocsátás, mindig akad szeretet, és mindig lehet újra kezdeni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!