Példátlan lelkesedés fogadta Zomborácz Virág Karlovy Varyban sikert aratott és a sajtóban is ajnározva beharangozott filmjét, melynek sok erénye van, mégis kínban ültem – vagy bóbiskoltam – a vetítés alatt. Első nagyjátékfilmnek persze oltári jó az Utóélet, de így sem lehet mindent megbocsátani neki.
Mózes története – akit lelkész apja (Gálffi László) terrorizál, ezért az érzékeny fiú összeroppan a nyomás alatt, majd apja halála után megkönnyebbülne, ha nem kísértené őt az öreg továbbra is – különleges, kellően groteszk filmötlet. De már fárasztó, hogy egy családban (és az egész faluban) ennyi a terhelt személyiség, mint a despota apa, a labilis fiú, a holdkóros anya, az Addams Familyből örökbe fogadott kislány vagy a szelleműző autószerelő – és mindenkinek elgurult a gyógyszere. Mózes számára mégis kérdés, hogy akar-e, tud-e beilleszkedni, vagy megy vissza a pszichiátriára „pihenni”.
A faramuci szerencsétlenségekkel tarkított élethelyzetekben annyi a kelet-európai komikum, akár egy jó csehszlovák vígjátékban, de a tempó végig rapszodikus. Csákányi Eszter, Gálffi László, Gyabronka József, Petrik Andrea és Anger Zsolt persze hozzák a sziporkázóan vicces, életteli figurákat, de mellettük amatőrök motyognak, mimika, hangsúlyozás és időzítési érzék nélkül. A Mózest alakító Kristóf Márton karakteres megjelenése jó a szerephez, ezenkívül Mr. Beanként csetlik-botlik át a filmen, és nem igazán szerethető figura, inkább a hideg rázott tőle. Eközben Pohárnok Gergely művészien szép fényképezése, az élénk színekkel és mesteri arányokkal kivételesen gyönyörkeltő.
A látvány és a pár remek alakítás mellett a zeneválasztás fogott meg: egy jókor elindított Billy Idol-, Pulp- vagy Belinda Carlisle-slágerből jobban átjött az író-rendező humora, mint térdcsapkodtatós gegekkel és morbid poénokkal túlzsúfolt történetéből.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
