Máig bűntudata van, ha ruhákat vásárol, miközben mások nélkülöznek. Olyan családba született, ahol a rászorultak segítése a mindennapok természetes része – ezért sem gondolja, hogy ez valami hőstett lenne. A Szerdai gyerek című film főszereplőjeként viszont éppen egy hátrányos helyzetű leányanya bőrébe kellett bújnia Vecsei Kingának.
„Bújnak az öledbe, puszilgatnak, simogatnak-szorítanak, olyan nagy szeretettel vannak feléd, mint senki más, szinte az anyukájuknak érzed magad, alig akarnak elengedni; ebben a szeretetben kellene megtartani őket – meséli Vecsei Kinga egy csepeli gyermekotthonban tett látogatásainak tapasztalatait. – Úgy tűnik, azzal, hogy foglalkozunk velük, mintha mi adnánk, pedig valójában sokkal többet kapunk tőlük mi egy-egy találkozás alkalmával.” A 21 éves, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen hamarosan BA-diplomát szerző textiltervező örömmel csatlakozott több barátnőjével ahhoz a kezdeményezéshez, amit Hartai Luca fotóművész indított el Csillagtár néven, melynek keretében havonta egyszer egész napos foglalkozásokat tartanak a gyermekotthon kis lakóinak. Ilyenkor beszélgetnek, táncolnak, tortát sütnek, bográcsoznak a kertben, és álomkuckókká varázsolják a lakószobákat.
Nem volt azonban egyszerű a megvalósítás, mikor ötletüket, azaz segítségüket felajánlották az intézményeknek, a legtöbbjüktől válasz sem érkezett, vagy ha igen, elutasítás. Egyedül a csepeli gyermekotthon fogadta készséggel őket. Az itteni első látogatás további meglepetést tartogatott Kingának. Beléptekor filmszínész társával találta magát szemközt: az egyik szoba ágyáról Répás Roxi nevetett rá, akivel együtt játszottak Horváth Lili Szerdai gyerek című nagyjátékfilmjében. Roxi a telepi szomszédlány Angit alakította, míg Kinga a főszereplő Maját (a filmről lásd keretes írásunkat). De nem csak itt értek össze a szálak, hiszen nem véletlen, hogy amatőr színész mivolta ellenére egy sokszorosan hátrányos helyzetű leányanya megformálását bízta rá a forgatókönyvíró-rendező. Kingának nem idegen ez a közeg, szociálisan érzékeny családba született.
Édesapja, Vecsei Miklós a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, míg édesanyja, Pattermann Kinga szintén szociálpolitikus, tréner. Kingáék hatan vannak testvérek, két bátyja, két húga és egy öccse van. A családi asztalnál mindennapos téma volt az emberi nyomorúság, és azt is gyorsan megtanulhatták, hogy ezek nem pusztán történetek, hanem egyúttal feladatok is. „»Tényleg képes vagy azért sírni, mert nem kapod meg az ezredik babádat?«, kérdezte tőlem apa, amikor hisztiztem egy játékboltban. Aztán amikor elkísértük egy vidéki cigánytelepre, egy ottani kislány megmutatta, hogy neki csak egy letört fejű Barbie-ja van. Akkor nagyon elszégyelltem magam, és hazaérve a játékaim nagyobbik részét összepakoltam és elküldtem apával a telepre – idézi föl egyik meghatározó emlékét Kinga, aki a hasonló élményeit fontos állomásoknak tartja szemléletmódja kialakulásában. – Amikor kicsik voltunk, szüleimmel karácsony éjjel, az otthoni ünneplés után mindig fölkerekedtünk, és indultunk valamelyik hajléktalanszállóra. Nekem egy hajléktalan ember képe nem ijesztő, gyorsan megtanultam felismerni benne az evangéliumi koldus Lázárt.”
Ám a szociális érzékenység már legidősebb, örökbe fogadott bátyja, Zoltán, becenevén Badó, kapcsán is része volt életének. Szülei első gyermeke a Pető Intézetben 4 évesen megismert cigány, mozgássérült kisfiú. „Régebben nagyon fájt, ha valaki szidta a cigányokat és haragudtam érte. Most már tudom, mekkora szerencsém van, hogy ilyen természetes módon szerethettem meg a világot” – mondja Kinga, aki nyolcadikosként öregek otthonában, gimnazistaként beteglátogatóként önkénteskedett és a máltaiak Teajáratán osztotta a szendvicseket és a forró italt a sorban álló rászorultaknak. „Úgy látom – jegyzi meg –, egyre többeknek fontos, hogy az életük részévé váljon a segítségnyújtás.” Ahogy tapasztalja, a kortársai rengeteg kreativitással, energiával és örömmel fordulnak a rászorulók felé.
Hogy éppen egy többszörösen hátrányos körülmények között élő leányanya szerepét kell alakítania a filmvásznon, váratlanul érte. „A Színművészetit végzett Miklós bátyám révén közeli ismeretségben vagyok színészekkel, de magam egyáltalán nem céloztam meg ezt a pályát, óvodás korom óta a textiltervezés érdekelt. Az ovis társaim pálcikaembereit is hercegnővé rajzoltam át. A nagymamáim ruhatárából kollekciót alakítottam és házi divatbemutatókat rendeztem a húgaimmal. Trokán Nóra Nők című fotósorozatában szúrta ki a rólam készült képet Wéber Kata színésznő, ő ajánlott Horváth Lilinek a szerepre. Hosszasan elbeszélgettünk, elolvastam a forgatókönyvet is, és a próbafelvételek alapján engem választott ki Maja megformálására. A szerephez teljesen ki kellett bújnom a bőrömből, át kellett alakulnom a telepi lánnyá, aki mindenben az ellentétem.”
A 2013 nyarán forgatott film napi 12 órás elfoglaltságot adott Kingának, aki a sikeres egyetemi felvételi után még másfél hónapos színésztréningen is részt vett, hogy a járását, tartását, beszédmódját minél hitelesebben tudja megváltoztatni. „Amint elhittem, hogy meg tudom csinálni, lett elég önbizalmam eljátszani Maja szerepét” – mondja, hozzátéve: a budapesti és a szegedi bemutató előtti vetítéseken nagy örömére éppen a film és az alakítások valószerűségét emelték ki a mozinézők.
A karakter megértése, megélése, eljátszása ugyan óriási energiákat szabadított föl benne, de ezzel párhuzamosan választott szakterületén, az iparművészetben sem lankadt a lendülete, itt sem hazudtolja meg önmagát: „Nagyon fontos, hogy a munkámmal segíteni tudjak, kizárólag a jólétért, a pénzért nem tudnám csinálni, nem is vágyom rá.” S habár nagy ruhabevásárlásokkor levetkőzhetetlen bűntudata van manapság is, tervezései során nem szűnik meg másokra figyelni: kreációi a szociális design gondolatkörében fogannak. Mostani, egyetemi cipőtervei megvalósításához fogyatékos-műhelyben készülnek a fatalpak, de későbbi, önálló projektjeit is hasonló foglalkoztató helyek összehangolt munkájára építené. „Ha mindenki csak egy picit segítene, ha meghallanák a segélykérést, sokkal jobb világban élhetnénk.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!