– Hogyan viszonyulsz ahhoz a már-már poptörténeti közhelyhez, hogy jé, a hülye Fluor egyáltalán nem is hülye, sőt! Lehet előnyt kovácsolni ebből a rácsodálkozásból, akár úgy, hogy újrafogalmazod a múltbeli dolgaidat?

– Akármilyen laza figurának tűnök, sokáig bántott, hogy lehülyéznek, de egy idő után kiégett az agyamnak az a része, amit érintett – egyfajta önvédelmi mechanizmusként. Nem tudok mit kezdeni azzal, ha nem értik meg: a hülyegyerek imázs, ahogy azelőtt a tróger imázs, meg még korábban a világmegfejtő imázs is tudatosan létrehozott, kimunkált dolog volt. Akárcsak a mostani, Diazzal közös produkciómban, a Wellhello arculatában az elnökiség meg a ’80-as évek a VHS-sel és a Polaroid fényképezőgéppel, ami megfeleltethető a hülyegyerekes korszak partiszemcsijének és a neoncuccoknak. Mindig törekszem a teljes kidolgozottságra, hogy minden apró részlet stimmeljen.

– Pont erre utaltam, amikor újrafogalmazásról beszéltem: a kissé megkomolyodott előadó brandnek állít be múltbéli botlásokat… 16 évesen ritkán kreál magának imidzset az ember.

– Persze, az indulásnál ez még nem így történt, az underground hip-hop, ahonnan indultam, adott egy bizonyos attitűdöt, de az elmúlt 11 év során magam formáltam tovább, és jól elhatárolható fejezetek voltak benne. Már 2007-ben is megvolt az aktuális mappám, amiben gyűjtöttem, hogy mit akarok a produkcióimban, mint az őrült, túrtam a netet, küldtem az ötleteket a dizájneremnek. Nekem a net volt mindig is a fő forrás és a megvalósulási terep, neveztek internetgurunak meg marketingzseninek, szerintem meg egyszerűen csak ennek a korszaknak a gyereke vagyok, és ebben kellett nagyot dobnom, hogy túléljek, fennmaradjak. Miközben ültem a különböző munkahelyeimen, a call centerben például, és dobáltam fel a netre a dolgaimat, csak azért, hogy tudják, létezem, és majd foglalkozhassak főállásban azzal, amit szeretek. Sokan meglepődtek, amikor leültek velem beszélni, hogy egyrészt egy tök tudatos csávó vagyok, másrészt meg egy korántsem folyton vigyorgó Mókamiki. A legnagyobb kontraszt akkor volt, amikor a legsikeresebb voltam, négy éve, a Mizu-korszakban. Mondjuk, az sajátos helyzet volt. Nem voltam jól, miközben egyfolytában toltuk a bulikat. Születtek akkor olyan dalok, amik komolyabbak voltak, személyesebbek, de tudtam, hogy nem illik bele az arculatba, ezért félretettem őket – csak hogy lásd, tényleg minden tudatosan felépített volt körülöttem.

– Káros lett volna, ha valami mélyebbet megtudnak rólad a dalokból? Nem működhetett volna terápiaként, ha ennyire rosszul voltál?

– Ha az ember ilyen szinten céltábla, mint én akkoriban, akkor nem szerencsés az érzéseidről írni, mert kiadod magad, aztán meg jön a komment, hogy rinyál a kis buzi. És akkor még rosszabbul lettem volna. Én nagyon nem vagyok celeb alkat. Ostoroztam is magamat, hogy miért nem tudok olyan lenni, mint Győzike vagy Berki, aki leszarja, hogy mit gondolnak róla. (Bár nem akarnám példává emelni őket semmiben.) Szerettem volna fürdőzni a rajongásban, csak az előnyeit megélni, de nem tudtam. Nagyképűen hangozhat, de borzasztóan zavart, kikészített, hogy egy percre nem tudok lemenni az utcára. Semmit, tényleg semmit nem tudtam csinálni. Szerencsére ez az időszak lezárult mindenféle értelemben. A közönségem is átalakult, én sem tolom már túl a dolgokat. Vannak még ugyan lányok a ház előtt, de már nem tépik le rólam a ruhát, nem nyúlkálnak illetlen helyeken, a sikító rész elmarad. Sokkal jobban szeretem, mikor koncert után iszunk egyet a rajongókkal, elmesélik, hogy melyik számomra jöttek össze, melyikre szakítottak. Rengeteg történetet kapok, hogy mit adott hozzá valamelyik dalom az életükhöz: például, hogy az esküvőjüket a rakparton tartották, és erre a dalra (Wellhello: Rakpart – a szerk.) koccintva indult el a közös életük. Én is mindig úgy érzem, hogy az életem filmjét élem, ami alatt folyton szól a zene, és meg lehet idézni történeteket a zenék újrahallgatásával – az egyik legjobb dolog a zenélésben, hogy te lehetsz mások filmjének az aláfestése.

– Fluor Tomi és a körülötte lévők a mai magyar zenei élet legszerethetőbb figurái, akik nagyon keményen dolgoznak, mégsem izzadtságszagú, amit csinálnak – mondta nemrég egy interjúban Tövisházi Ambrus zenész, aki elég erőteljes viszonyítási pont a szakmában. Azt hiszem, mindennek az üzenete, hogy szimpatikusan profik vagytok.

– Csak azért nem lepett meg, amit Tövisházi mondott, mert írt már nekem hasonlókat a Facebookon, jólestek a szavai. Igen, nagyon keményen és aprólékosan dolgozunk most Diazzal is a Wellhellóban, mindenkinek megvannak a maga jól körülhatárolt feladatai, nem túrjuk ki egymást. Ez egy szerelemprojekt. A dalainkban, a dalainkkal élünk, kelünk-fekszünk. Ez meglátszik a projekten.

– Teljesen új közönséged lett, mintha erre is büszke lennél.

– Alapvetően szeretek mindenkit, de máshogy érzi magát az ember egy olyan közönség előtt, amelyik a fentieket látja és érzi, mint a sikoltozó lányok előtt a falunapon. Végigjártam az utat az underground mélyétől a mainstream tetejéig, ami azért szerencsés dolog, mert már tudom, hogy mi az, ami én vagyok, és mi az, ami nem – hogy van hozzám illő közönség és van olyan, amivel nem tudok azonosulni. De ezek nem a jó és rossz közönség kategóriái.

– Sokan irigyelnek azért, mert ennyire érzed a saját és az utánad jövő, azaz az Y és a Z generáció igényeit. Milyenek ők, hogy kell hozzájuk fordulni?

– Abszolút érzem őket, van ennek személyes oka is, a húgom és az öcsém 16, illetve 20 évesek. És, persze, együtt mozgok sok éve a tizen-, huszonéves korosztállyal, bár már nyilván máshogy látom őket „rájuk öregedve”, ugyanakkor látom a régi magamat bennük. Szerencsés generáció, mert bár nem könnyű ebben az országban élni, boldogulni sokaknak, de van mód az információszerzésre és a kitörésre, amit ennek a generációnak a terepe, a net tesz lehetővé: csinálsz egy dalt, felrakod, akárhol is élsz, jövő héten pedig sztár vagy. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de ennek az egyik úttörője én vagyok Magyarországon. Ugyanonnan jövök, alulról építkezve, ahonnan bárkinek megvan az esélye – talán ezért állok hozzájuk közel. De ugyanebben a terepen, a net világában vannak problémák ezzel a generációval. Egyfelől mindennek lehet következménye, másfelől meg semminek. Csak látszólagos az ellentmondás. Az Animal Cannibals mesélte, hogy régen az emberek meztelenül táncoltak a színpadon a koncertjeiken, ami másnap senkit nem érdekelt. Most már 10 másodpercen belül, vagy élőben fent van a neten, mit művelnek. És aztán elszabadulhat az egész. Nem tanulják meg szűrni, hogy mi kerülhet ki róluk. És visszaélnek az egymásról kirakott, megtudott dolgokkal, és nem érzik, hogy ebben hol a határ, mert nincs közvetlen visszajelzésük. Nem látják, hogy fáj a másiknak, ha azt mondom, dagadt, míg az „én időmben” látták, vagy ha azt mondtam a nagyobb darab fickónak, hogy gyökér, akkor pofán vágott, és többet nem mondtam. A szabadság rossz lehet, ha nem az igazsághoz vezet. Ez egy csatatér, ahol az utálat épít közösséget, nincs meg az a jótékony burok, ami a mi időnkben még megvolt. Megcsináltuk mi is a hülyeségeket, de nem maradt rajtunk évekig a bélyeg.

– Furcsa ezt tőled hallani, aki egy netre kikerült videó miatt – amelyen Kiszel Tündéről mondasz elég durva dolgokat egy bulin – igen kellemetlen helyzetbe került pár éve.

– Igen, ez jó példa erre a jelenségre. Akkor azt hittem, hogy ez az ügy még a karrieremnek is véget vethet. Per lett belőle, fizetnem kellett egy csomó pénzt, de még ennél is rosszabb volt, hogy nagyon szégyelltem magam miatta, még akkor is, ha ez már kétéves felvétel, amikor négy éve nyilvánosságra került. Addigra már magamtól is megtanultam, hogy ilyet nem lehet csinálni. Olyan volt, mint amikor akkor verik a kakiba a kutya orrát, mikor már rég nem piszkít oda, ahova nem szabad. De tudod, mit, nem bánom ezt se, és semmi mást se, mert nem lennék ott, ahol vagyok, az, ami vagyok, a rossz döntéseim nélkül. Már megfontoltabb vagyok és megtanultam nemet is mondani, ami régen nehezen ment.

– Vívódtál például annak a rádióműsornak az elvállalásán, amelynek beharangozása nem a legjobb időpontban történt – konkrétan azokban a napokban lett hír, hogy műsort kapsz a Petőfin, amikor szétesett a közmédia.

– Engem tökéletesen hidegen hagy a botrány, nem kezelem egy cégként a köztévével. Petőfi-rajongó vagyok, mióta csak van az adó, büszkeséggel tölt el, hogy a részese leszek, ráadásul tavaly eldőlt ez a dolog, a Grand Tour mélyinterjús műsor első részeit már fel is vettük. Régi vágyam, hogy megnyomjam ezt a műsorvezetői, showmanvonalat, a Rising Star vezetéséről is éppen csak lecsúsztam, benne voltam az utolsó válogatókörben. Ha nem foglalna le annyira a zene, talán már előbb járnék ezen a fronton.

– Mennyire vettek vissza az underground brancsba a diszkósztáros kitérő után a „kollégák”?

– Különösen nem tartoztam soha máshova, Halott pénzékkel meg a Hősökkel lógtam akkoriban is, olyanokkal, akiket ellenpéldaként hoztak fel nekem. Az általam egyik legjobban tisztelt előadó, a hiperkarmás Bérczesi Robi ugyanúgy a barátom volt azokban az években is. Tervben is van régóta, hogy csinálunk közös dalt, csak ő ugye most kezd jobban lenni a szörnyűséges keménydrogos idők után.

– Most láttalak először elkomorulni, ahogy Bérczesi Robiról beszéltél. Mit veszel még igazán komolyan? Vannak dolgok, amelyek súlyozottan bántanak?

– Mindent nyomon követek, percről percre, hogy mi történik a nagyvilágban, a politikában, nem gondolom vidámnak az ország helyzetét sem, agyalok is rajta sokat, de nem úgy, hogy felőröljön. Nem érzem úgy, hogy nekem kellene megoldani a világ bajait. Egy dolog érint borzasztóan érzékenyen, amire mindig is ugrottam, ha a szabadságomat akarták korlátozni, különösen, ha logikátlan szabályokkal teszik ezt.

– De hát annak a korát éljük! Közszereplőként, lehetséges véleményvezérként nem érzed feladatodnak, hogy ha ennyire fontos számodra a szabadság kérdése, akkor jobban rámenjél a dalszövegeiddel?

– Nem szeretem, idétlennek érzem, amikor egy előadó ezt nyomja. Egy csomóan azért csinálják, mert csak így kapnak figyelmet. És nem szeretnék abban a negatív rezgéstérben lenni, amiben ez mozog. Így is benne van az életemben, mert belenyúlnak mindennap, de én alapvetően azon vagyok, hogy a pozitív felé nyúljak, és azt is közvetítsem.

– Pedig van ereje, ha komolyra fordítod a szót. Ahogy a pilvakeres Tiszta szívvel feldolgozásban: „Magyarország, miért csak a botrány jár haza hozzád… itt mindenki mindenkit üldöz, a maga módján itt mindenki bűnös”. Máshogy mozgat meg a Pilvaker (versfeldolgozó, március 15-i ünnephez köthető projekt), mint az egyéb zenei kihívások?

– A Pilvaker az elmúlt évek egyik legjobb kezdeményezése. Politikai állásfoglalás nélkül sikerült rábírni tömegeket, hogy igenis, a kokárdát fel kell tenni. Büszkén viselik. Cool lett a szemükben az egész, pedig sokukkal meg lett utáltatva az olvasás és az irodalom. Ezért is mondok ott súlyosabb dolgokat: hogy valamilyen szinten mindenki bűnös, főleg akkor, ha egymást kezdjük feljelentgetni – ez a legcinikusabb dolog. Mindent nem lehet a kormányra fogni, azt nyomják le az ember torkán, amit le lehet, és úgy tűnik, itt bármit, mindent le lehet.

– Akinek nem tetszik, annak meg el lehet menni.

– Ahogy tette ezt például az összes volt barátnőm és a haverjaim nagy része. De én akkor sem vagyok hajlandó panaszkodni. Ott és úgy élek, ahogy szeretek. Imádom Budapestet, szerelmes vagyok belé. Vidéki csávó vagyok, a mai napig mindennap újra rácsodálkozom a terekre, a helyekre. Egész Európában az egyik legjobb hely, ahol mindennap lehet bulizni. Nem mennék el végleg, de szívesen elutaznék pár hétre valahova kicsit megszívni magam más kultúrákkal. Rajongok a multikulti dolgokért, szeretek elmerülni olyasmiben, amiből nem tudok úgy kijönni, ahogy belementem. És nekem pont erről szól az egész életem, a személyiségfejlődésről, hogy minden élménnyel, nappal több vagyok. Ezért lenne hülyeség bármit is bánnom.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!