Rost Andrea, aki a világ szinte minden nagy operaszínpadán énekelt már, Pannon dalok címmel október tizenhetedikén a Dohány utcai zsinagógában szülőföldje dalait adja elő. Magyar, cigány és zsidó dallamokat szólaltat meg.
– Gyerekkoromban és a tanulmányaim alatt adott nekem annyit a magyar népzene, hogy ezt most megpróbáljam viszonozni. Ehhez hozzávettem még a zsidó zenét, mert ez a legjelentősebb, de rengeteg nép zenéje található még nálunk, hiszen ez befogadó ország volt. Azért is lehetett annyira gazdag a népzenei világa, mert ennyiféle hatás érte.
– Egy interjújában idézi Pablo Casals mondását, miszerint „csak az tud magasra szárnyalni, aki két lábbal áll hazája földjén.” Ezek szerint bármennyi külföldi sikere volt is, ön is így gondolja.
– Aki gyerekkorában nem kapott eleget a hazájában, az sehol másutt sem juthat túl magasra. Ezért izgat most az a kísérlet, hogy a népzene műfajában is meg tudom-e vetni a lábamat.
– Pedig kezdetben önnek sem ment minden simán. Először musical szakra jelentkezett, de nem vették föl. A Zeneakadémiára is csak másodjára nyert bebocsátást. Később Bécshez kötötte a szerződése, de jelezte, hogy mikor van itthon, mégsem adtak módot arra, hogy énekeljen az Operaházban.
– Azért mentem külföldre, mert már voltak olyan meghívásaim, amelyek annál sokkal kecsegtetőbbek voltak, minthogy sorban álljak az Operaházban. És ugyanúgy, mint régen a céhlegényeknek, persze, hogy el kell menni, világot kell látni, meg kell tapasztalni sok mindent. És haza kell jönni a megszerzett tapasztalatokkal.
– De tüske maradt önben például az, hogy nem vették fel musical szakra, aztán elsőre a Zeneakadémiára? Netán azt gondolja, hogy akkor még nem is volt jó, vagy azt, hogy akik felvételiztették nem láttak az orruktól?
– Igazuk volt, mert nem voltam jó. Pár évvel ezelőtt visszahallgattam egy akkori felvételemet, és azt mondtam, hogy én se hallottam volna bele ebbe a hangba azt, hogy mi lesz belőle.
– Miért nem?
– Mert vékony, testetlen volt.
– Nyáron volt még egy igen nagy vállalkozása, a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon Richard Strauss Daphne című művének címszerepét énekelte. Remek este volt, de őrületesen nehéznek tűnik a szerep, állítólag ezért is adják elő annyira ritkán ezt a darabot.
– Kocsis Zoltán, aki a karmester volt, megkérdezte, hogy milyen Strauss-művet szeretnék énekelni. Amikor azt mondtam, hogy a Daphne-t, persze elcsodálkozott. De utána ugyanúgy imádta a darabot, mint én. Fantasztikusan izgalmas ez a nőalak, hangilag is igen nagy próbatétel. Általában meglehetősen magas hangfekvésben mozog, de azért lejön néha középső fekvésbe, miközben megköveteli az énekesnőtől, hogy a hangja „átvigyen” egy hatalmas zenekart.
– Mimiként a Bohéméletben először láthattuk nyáron az Operaházban, miközben tavaly nyáron ott búcsúzott el a Rigoletto Gilda szerepétől.
– Hét évvel ezelőtt énekeltem először Mimit Szardínia szigetén. Nagyon nagy sikerem volt, miközben én nem hittem el a szerepet magamnak, hiszen még sokáig énekeltem, Gildát, Luciát. Ha akkor ráálltam volna a Mimi által megkövetelt drámai hangvételre, jóval korábban el kellett volna búcsúznom Gildától, Luciától, és ez fájt volna. Most viszont eljött már az az idő, hogy Mimit énekeljek.
– Egy éve mondta, hogy filmet is szeretne.
– Ezt a tervemet most kicsit jegelnem kell, mert Melindát énekeltem volna a Bánk bánban, ha az Operaház tényleg bemutatta volna. Ehhez kapcsolódóan szerettem volna filmet készíteni arról, hogyan jön létre ez a premier. Erkel megérdemelte volna, hogy születésének kétszázadik évfordulóján ne csak elhangozzon az operája, hanem erről valamilyen rögzített anyag is legyen.
– Miért marad el a bemutató?
– Erről az Operaház igazgatóját kérdezze. Most a legfontosabb számomra a Pannon dalok előadása. Úgy érzem, a népdalok szabadsága hatott arra is, hogyan énekelek operát, hogy formálom meg a szerepemet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!