Elő az éneklő énnel

Énekelni mindenki tud – mondja Tóth Árpád zeneterapeuta, egyben karvezető, a Halastó Közhasznú Kulturális Egyesület (HEKK) egyik alapító tagja, majd nevetve hozzáteszi: – Persze nem mindenkinek kell szólistának lenni.

Hiszen a kórus tökéletesen ápol és eltakar, mindemellett viszont megadja azt a szavakkal le nem írható érzést, amit a közös éneklés adhat. Őt magát, a hazafele úton mindig dudorászó kisfiút valami ilyen élmény lökte végleg a dal karjaiba: „9 évesen egy máig ható, örömöt adó G-dúr akkord döntött el mindent. Amikor az ember kívülről hallja, hallgatja a zenét, az egészen más. Persze, örömet okoz, de az együtthangzás részesévé válni – mással össze sem hasonlítható.” Az pedig többletadottság, hogy az énekkari közösségek – tudományos kutatások bizonyítják! – jobb csapatot alkotnak, mint mások. Hogy miért? Mert a kórus csapatmunkára nevel. Hol az egyik, hol a másik szólam viszi el a „show”-t, tudni kell háttérbe vonulni, de állni is a rivaldafényt. Hiszen mindenkiben ott van az „éneklő én”. Csak ki kell ásni – ebben segíthet a közösség.

Ezt bizonyította szombaton a HEKK a közös éneklést ünnepelő Szabad az É!, azaz a Kórusok Éjszakáján. A hang egyszerű és nagyszerű a maga valójában, hangszeres kíséret nélkül. Sok kórus kötődik a HEKK-hez ilyen-olyan szálakkal, ki erősebben, ki lazábban, de egyre gyakrabban kapják a visszajelzést: a dal iránt nagy az igény. Szálka Zsuzsanna főszervező tapasztalatai szerint az emberek szeretnek énekelni, pláne kórusban. Ezt bizonyítandó és bemutatandó hívták életre a Szabad az É!-t a pesti Várpalota negyedben. Összesen 26 csoport 6 helyszínen lépett fel, de még a Mikszáth téren is felbukkant hirtelen a semmiből egy kórus – az énekesek flashmobokkal is készültek. Egyedül hangszerek nem voltak az eseményen – az énekhangot, mint önálló zeneszerszámot ünnepelték.

Volt idő, amikor a kóruséneklésnek nem kellett népszerűsítő programot rendezni. Mindszenty Zsuzsánna, a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének (KÓTA) elnöke felidézi, hogy a 19-20. század fordulóján például reneszánszukat élték a férfikórusok. A társaság adott volt, a jó hangulatról pedig gondoskodott a „próbaterem”, ahol a tagoknak csak a karjukat kellett nyújtani a – ma bárpultnak nevezett – italmérő egységhez. Ilyen helyzetben az is énekel, akit kevésbé rugalmas hangszálakkal áldott meg a sors, hát még azok, akik amúgy is tehetségesek a dalolászáshoz. Ezt a virágzó kultúrát erősítette meg Kodály Zoltán. Az alapoktól kezdte – máshonnan nem is érdemes: az iskolai ének-zene oktatásra helyezte a hangsúlyt. Elmélete szerint az ideális az, ha minden nap, de legalább hetente kétszer-háromszor énekel a diák. A zene pedig jótékony hatással lesz a többi tantárgynál nyújtott teljesítményre is. Gombamód szaporodtak hát az iskolai kórusok, énekkarok. A szocializmus éveiben egyre nagyobb teret nyertek a vállalati, szakszervezeti kórusok is. Amelyek – annak ellenére, hogy kötelezően ajánlott szabadidős tevékenységként szerepeltek az elvtársak határidőnaplóiban – a közösséghez tartozás élményét is megerősítették. És – lássuk be – egy kis férfias hangorkán feszültséglevezetésnek sem volt utolsó. Aztán a rendszerváltással valami megszakadt. A létfenntartáshoz szükséges rohanásban egyre inkább lekoptak a tagok, elmaradoztak az énekkari próbák, fellépési alkalmak. Kötelező se volt már, nem is nagyon maradt olyan lelkes vezető – tisztelet a kivételnek – aki önként és dalolva vállalta volna a felelősséget a kórusáért. Mert énekkart vezetni felelősség. Nemcsak kottákat kell összegyűjteni, de embereket is. És ez még a könnyebbik vége – az embert próbáló feladat összetartani a közösséget. És bár énekelni (elméletben) mindenki tud, az emberek nehezen veszik rá magukat, hogy új elfoglaltsággal terheljék napjaikat.

Sokféle kórus van. Ilyenek és olyanok, jobbak-rosszabbak, profik és amatőrök. Vannak a nagy, ismert, állandóan fellépő csoportok, és vannak a helyi szinten, baráti társaságokban, vagy éppen közös munkahelyeken szerveződő kórusok. Vannak, akik pályázati pénzek segítségével tudnak utazni, vagy esetleg hangfelvételeket készíteni, és vannak olyanok is, akik tényleg csak a négy fal között dalolnak. Hogy nem létezik az a kóruskultúra, ami a múlt században virágzott, vitathatatlan. Ahogyan az is, hogy az emberek és igényeik is változtak. A kihívást most az jelenti, hogy visszataláljunk az éneklés örömeihez – vallja Mindszenty Zsuzsanna is. A megváltozott igényeket is ki kell elégíteni. Ezért volt igazán jó kezdeményezés a Kórusok éjszakája, amely amellett, hogy lehetőséget adott a már meglévő, és lelkes kórusoknak arra, hogy megmutathassák magukat, talán egy kicsit a közönségben is elültette a szereplés vágyát.

Nemzetközi viszonylatban egyébként nem kell, hogy szégyenkezzünk, sőt! Kiváló kórusaink vannak, amelyek külföldön is szépen szerepelnek. Ráadásul épp most kezdik a határon túl is felfedezni azt, amit mi magunk már Kodály óta tudunk – hogy a rendszeres, mindennapos éneklés és zenetanulás jótékony hatással van a gyerekek fejlődésére. Respektálnak tehát minket külföldön is, ráadásul idehaza is egyre több az olyan előadás, ami világszinten is megállja a helyét. És mégis: lehetnénk igazán aktívabbak is, ha az éneklésről van szó.

De hogyan fogjunk ennek neki? Ez igazán nem nehéz. Ha az igény megvan, már csak egy kicsit kell keresni. Például abban a kerületben, ahol a szerkesztőségünk található, több mint öt önálló kórus „üzemel”… Szóval senki sem mentegetheti magát azzal, hogy messzire kell mennie, ha énekelni akar. Viszont az is tény, hogy nincs kórus előadás nélkül. És hogy milyen közönségnek? „Erre azt szoktam mondani, hogy ha egy kórus minden tagja elhívja az anyukáját, a barátnőét, a fogorvosát meg a legközelebbi trafikost, akkor máris tömeg van a koncerten” – nevet Mindszenty Zsuzsánna. És igaza is van. Mert miért érné meg igazán énekelni, ha nem azért, hogy másoknak megmutathassuk, mit tudunk…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!