Ha egy jól szervezett, csúcstechnológiát használó gyermekrabló-pedofil hálózat nem lenne elég hátborzongató, az „újgenerációs szörnyetegek” abban is kéjt találnak, hogy a szülők ideg-összeroppanását figyelik évekig, kamerákon keresztül. Áldozataikat pedig úgy nevelgetik, hogy ha már túlértek a kívánatos koron, ők csalják lépre a fiatalabb, friss zsákmányokat a neten. Egoyan azonban nem a zavart elmék új mélységeit, sem az áldozatból ragadozóvá válás pszichológiáját boncolgatta. Főantihőse (Kevin Durand) nem is alvilági gonosz, az ijesztő benne épp az, hogy átlagos fickó, tisztes polgár – és rögtön arra gondolunk, hogy az ilyenek itt járnak közöttünk.

A rendezőt jobban izgatták az élőhalott lelkek, az apák és anyák, akik egyetlen percre sem tehetik le életük tragédiáját, csillapíthatatlan bűntudatuk és az emlékek börtönének rabjai. Ryan Reynolds és Mireille Enos megrázóan alakítja a házaspárt. A gyermekük elrablása óta eltelt nyolc év nyolcvannal öregítette meg őket. Csendes agóniájukban élnek egymás mellett, az egyetlen kapocs köztük a közös gyász, melyet éppúgy képtelenek elengedni, akárcsak a reményt, hogy a lányuk él, és egy nap visszakapják. Fájdalmas kettősük akár egy keringő, melyben a táncosok keze sosem érintheti egymást. Nem csak a színészi játék erős, a film atmoszférája is dermesztő, mint a vastagon behavazott kanadai táj a jeges párába burkolózó Niagara-vízeséssel a háttérben. És bár feloldást kapunk a végén, egyetlen szülő álma sem lesz könnyebb azután, hogy a film rádöbbent, valójában halvány fogalmunk sincs, milyen iszonyatos dolgoktól kellene féltenünk a családunkat.

(Élőhalottak keringője - A fogoly)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!