– Irodalomelmélettel kezdett, aztán jöttek a posztapokaliptikus regények, egy gyerekmese, most pedig egy dráma, Goebbelsről. Célja, hogy minden alkalommal valami teljesen újjal áll elő?

– Nem mondanám, hogy kifejezett cél, azt hiszem, görcsössé is tenne, ha mindig csak az újszerűséget és a meglepetést tartanám szem előtt. Nálam ez inkább abból adódott, hogy többnyire valamilyen elméleti-esztétikai probléma foglalkoztat, és annak a kifejezésére keresek megfelelő nyelvet. Az első munkám egy Paul Celanról szóló monográfia volt. Celan többek között azért fontos szerző, mert a II. világháború traumája után nagyon sajátos viszonyt tudott kialakítani saját kulturális örökségéhez. Sokat foglalkoztam Rainer Maria Rilkével is, aki az I. világháború után ugyancsak teljesen átalakította, megújította művészetét. A regényeimben is ez az egyik alapprobléma: a múlthoz, a nyelvhez, az irodalmi, művészeti, filozófiai hagyományokhoz való viszony. A főszereplő három filozófus túlélte önmagát. Mi közük van még a múlthoz, a kulturális örökséghez – lényegében önmagukhoz – egy elpusztult világban?

– De miért kellett lerombolnia ehhez a teljes ismert világunkat, és mutáns lényekkel benépesítenie?

– Igaz, a regényekben minden elpusztul, de közben valami fel is épül, nevezetesen a könyv. Önmagában nem az izgatott, hogy minél több szörnyűség történjen, hanem az, hogy a szörnyűségek megírása egy artisztikus, az embertől talán idegen, mégis életigenlő nyelven történjék. Az erőszakot is próbáltam minél szélesebb skálán ábrázolni, a tragikustól a komikusig.

– Ebből hogy vált át az ember egy gyerekkönyv megírására?

– Természetesen mindazt az agressziót, csúfságot és borzalmat, ami a trilógiában megjelenik, pár napra félre kellett tennem, hogy olyan mesét írjak, amitől nem ijednek meg a gyerekek. Annyiban persze van átfedés a regény és a mese között, hogy az űrlényiskolába járó űrlények valamennyire hasonlítanak a Földet az apokalipszis után benépesítő lényekre. Ez sem szándékos, de nem is meglepő, hiszen olyasmit akartam írni, ami meseként is megállja a helyét, de én is kiélhetem benne a különöshöz való vonzódásomat.

– Ezek után mire számíthatunk a dráma esetében?

– A Goebbels című drámában leginkább a szituáció borzalma érdekelt, de szintén elméleti problémaként: hogyan lehet ennek a történetnek az elmeséléséhez nyelvet találni? Mivel az alaphelyzetet eleve ábrázolhatatlannak tartom, vagyis nem hiszem, hogy a „hitelesség” itt megfelelő mérce lehet, igyekeztem szatírát írni, abszurddá tenni mindazt, amit és ahogyan a szereplők mondanak egymásnak, továbbá groteszk elemeket vittem a cselekménybe.

– És sikerült?

– Több olvasó is jelezte, hogy a Flintstone család jutott róla eszébe. A helyzet valóban hasonló: a szereplők ülnek a barlangjukban, hülyeségeket beszélnek, folyik a családi perpatvar. A szöveg egy ilyen groteszk környezetben kíván megjeleníteni egy iszonyatos pillanatot. Hiszen nem csak Goebbelsről meg a feleségéről van szó, akik öngyilkosságra készülnek. Ott vannak a gyerekek is. Velük mi lesz? Ha ők nem lennének jelen, akár azt is érezhetnénk, hogy a bűnösök elnyerik büntetésüket. De így az a kérdés, hogy Goebbels és a felesége hogyan manipulálják egymást ebben a helyzetben. Mi a fontos nekik? A férfinak az eszme, a nőnek a gyerekek – ebből a szempontból is érdekes az utolsó pillanat vergődése, a kétségbeesett kapkodás, és az, hogy amikor már nem várnánk, a szereplőknek újra emberi motivációik lesznek.

– De Goebbelst nem akarja embernek látni.

– Szeretjük démonizálni ezeket az alakokat, mert úgy könnyebb elfogadni azt, ami történt. De ez nem segít abban, hogy meg is értsük a történteket, noha a megértés természetesen nem kizárólag az ő személyes lélektanukon keresztül lehetséges. Ez egy rettentő ingoványos talaj, és a darab csupán kísérlet, biztosan nem a végső állásfoglalás ezekben a kérdésekben.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!