Énekkel a világ körül - Dobák Attila magát kíséri

– A Budapesti Tavaszi Fesztivál záróakkordjaként a Müpában bemutatott Kodály-daljátékban magát Háryt alakította: a kritika szerint „a külleme eszményi – felszegi az állát és előretolja az állkapcsát, kicsit olyan bradpittesen” – a hangja azonban túl szabályosan hajlik. Ez mit jelent?

– A nagy Háryk – Melis György, Palló Imre és Sólyom-Nagy Sándor – igazán magasra tették a lécet. S bár azt hiszem, sikerült nem lemaradni tőlük színvonalban, tény, hogy a koruknál fogva technikailag érettebbek voltak nálam, amikor megkapták ezt a szerepet. Harminckét évesen nyilván nem olyan a hangom, mint egy negyvenéves énekesnek. A baritonok amúgy is később érnek. Jót tesz nekünk az idő. A Háryban, ahogy egyébként az operákban is, régebben a zenére tették a hangsúlyt. Teljesen mindegy volt, hogy nézel ki a színpadon, milyen a fizimiskád vagy hogy illik-e a korodhoz egy adott szerep.

– Így játszhattak hatalmas opera-énekesnők törékeny, lírai szopránszerepeket?

– Így. Persze nem ártott, ha a külső passzolt a szerephez, de a hang sokáig felülírta a látványt. A mostani rendezésekben ez már másként van. Fontos, hogy jól játsszuk a szerepet, ugyanakkor nem akkora probléma, ha a hang esetleg még nem tökéletesen ért bele a szerepbe. A Háryban különösen lényeges a játék, rengeteg prózai betét van benne. És hát amikor az ember egy színpadra kerül olyan színészóriásokkal, mint például Haumann Péter, akkor fel kell kötni a gatyát. A legnagyobb elismerést tőle kaptam: a végén odajött, és meglapogatott. Még mindig nevethetnékem támad, ha eszembe jut az a jelenet, amikor fél kézzel, három suhintással leölöm a franciákat, ott feszítek büszkén, ő bejön mint Napóleon, ámulva, majd Hókuszpók-hangon azt mondja: „Jézus Máriám, hiszen ez a Háry, megyek is innen!” Előadás közben is nehéz volt nevetés nélkül bírni. Még jó, hogy oda volt ragasztva a bajusz.

– Volt idén egy másik sikeres fellépése is, melyről a Facebookon is megemlékezett, felkiáltójellel!

– Igen, a két évvel ezelőtti Asian Got Talent (tehetségkutató műsor) egyik finalistájával, David Foster felfedezettjével, Gerphyl Floresszel énekelhettem együtt tavasszal Vancouverben. Nagyon viccesen indult a kapcsolatunk: én írtam neki a Twitteren, hogy mennyire zseniálisnak találom, ő meg visszaírt, hogy neki is mennyire tetszik az, amit én csinálok. Azonnal online barátok lettünk, ő meghívott a koncertjére, én meg elmentem.

– Énekeltek duettet is?

– Csak azt. Az All I Ask of You-t Az Operaház fantomjából, és egy Celine Dion–Frank Sinatra duettet, az All the Wayt.

– Nagyon más műfaj, mint az opera…

– Szeretek a különféle műfajok között kalandozni. Ha igazán őszinte akarok lenni, a szívemhez talán még közelebb is állnak ezek a romantikus balladák. Josh Groban, Andrea Bocelli vagy David Foster világa. Nem szeretem, ha valaki gőgösen különbséget tesz a különféle műfajok között. Nem lehet összehasonlítani Kurtágot Lehárral vagy Kodállyal. Az opera sem áll az operett fölött, teljesen más a kettő.

– Sokszor a hitelességét is megkérdőjelezi a laikus közönség egy olyan művésznek, aki egyszerre akar Rodolfo lenni a Bohéméletből, fantom vagy zongorázó Bocelli. Őt magát is sok kritika éri emiatt.

– Pedig Bocelli az egyik legtechnikásabb énekes, akit ismerek. A világ legnagyobb tenorjától, Franco Corellitől tanult énekelni. Jó, populáris dalokat énekel, ízlésileg lehet kifogásolni, de technikailag a szép, klasszikus éneklés, azaz a bel canto pápája. Régen én sem szerettem, nyálasnak tartottam, de aztán megértettem.

– Régen mit szeretett?

– Népdalokkal kezdtem az énekesi pályámat még gyerekként. Sass Sylvia édesapjához, Józsi bácsihoz jártam énekelni tanulni. Elképesztően nagy formátumú zenész és pedagógus volt. Hagyta például, hogy térdig érő rapper gatyában és bő pólóban járjak órákra. Ez volt ugyanis az iskolás image-em. Két évig titokban is tartottam a dalok iránti vonzalmamat. Furcsán vette volna ki magát, ha mondom a suliban, hogy gyerekek, megyek népdalokat és operetteket énekelni. Aztán később jöttek a musicalek, majd a klasszikus zenei alapok, a Bartók konzi, Schubert, Schumann, majd az opera. Húszévesen még musicaleket üvöltöttem otthon.

– Mi miatt kanyarodott mégis az opera felé?

– Ahogy egyre fejlődött a hangom, rájöttem, hogy az opera az igazi bel canto. Rengeteg tenort hallgattam, szerettem volna én magam is nagy tenor lenni. Előtérben lenni, hősszerelmes szerepeket énekelni. Ők voltak a példaképeim. Aztán szép lassan kénytelen voltam lemondani erről az álmomról, merthogy kiderült, bariton vagyok. Basszbariton.

– Van kedvence? Tenor, akit szívesen hallgat.

– A kedvencem nem is igazi operaénekes. Inkább színész, dalénekes: Mario Lanza. Domingónak és Carrerasnak is ő az első számú tenorfavoritja.

– Úgy tudom, marketing szakot is végzett – segít az önmenedzselésben? Hogy jönnek a külföldi szerepek?

– Igen, a konzervatórium előtt a Corvinuson tanultam, mondták a szüleim, hogy kell valami tisztességes szakma is, nem lehet csak úgy végigénekelni  egy életet. Abból nem élünk meg. Aztán most úgy néz ki, csak ez lesz belőle. A mesterképzést már Bostonban végeztem, ez óriási segítség volt ahhoz, hogy beénekeljem magam amerikai operaházakba vagy a Miami Summer Festivalra. Egyébként kint is van átjárás az opera és a musical között: voltam például Figaro, de énekeltem a South Pacific klasszikus Broadway-musical egyik főszerepét is: francia gyarmatosítót alakítottam. Szerintem az akcentusom miatt kaptam meg a szerepet. Ezekhez a régi klasszikus musicalekhez, mint például a Kiss Me Kate vagy a Nyomorultak, kvalitásos hang kell.

– Van ügynöke?

– Egyelőre a magam ügynöke vagyok. Az embernek elő kell szednie minden marketingtudását, hogy eladja magát, szóval jól jönnek a marketinges tanulmányok. Hiába a tehetség meg a lelkesedés, ha nem leszel márka, nem futsz be igazán. Ott van például Maria Aleide, aki éveken át énekelt duetteket Bocellivel a koncertjein, beutazták a világot együtt, zseniális a hangja, de mivel nem lett brand, nem sokan tudják, kicsoda. A csomagolás meg a közösségi jelenlét fontosabb, mint a tehetség. Ha nem vagy fönt a közösségi csatornákon, senki vagy. Ha viszont fent vagy, egyetlen üzenetváltással intézhetsz magadnak pl. vancouveri fellépést. De néhány hete így találkoztam David Foster producerével, Matthew Della Pollával is Bangkokban. Elkezdtem követni az Instagramon, ő visszakövetett, majd a Facebook-oldalamat is lájkolta. No, ha már így tetszem neki, gondoltam, és barátok is lettünk, írok neki. Nem hosszan, éppcsak a lényeget: „Bangkokban leszek ekkor és ekkor, tudunk-e találkozni? Visszaírt, hogy persze, „supercool”.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!