Lechner, az alkotó géniusz, Iparművészeti Múzeum
Játékra csábító és jókedvre derítő, színes-szagos épületek sora: ha Lechner Ödön házait egymás mellé állítanánk, olyan meseutcába léphetnénk be, ahol tobzódna a szépség.
Mivel (sajnos) nincs ilyen utca, Budapesttől Miskolcig, Mozsgótól Karlócáig kellene bejárnunk az országot, hogy minden házat, az összes kastélyt, templomot, és az utolsó postaládát is megcsodálhassuk, amit tervezett. És a legnagyobb kár az, hogy nem csak térben, de időben is sokat kellene utazni, a tavaly 100 éve elhunyt tervező rengeteg munkája mára megsemmisült, így csak az emlékezet teremtheti meg újra a lechneri színkavalkádot.
Lechner Ödön a szecesszió nagymestere volt. Mondhatni: beleszületett a szakmába, családjában apáról fiúra szállt a téglagyár, nagyapja pedig pesti királyi szépítőbiztosként tevékenykedett. Lechner viszont újat hozott: a hazai folklór elemeinek és az ázsiai, perzsa és indiai díszítőelemeknek ötvözésével össze nem téveszthető stílust alakított ki, amely egész munkásságát meghatározta.
Jó barátjával, Zsolnay Vilmossal egymást inspirálva hozták létre azokat a díszes-mázas tetőket-kerámiákat, amelyek a mai napig országszerte színt csempésznek az ódon épületek közti szürkeségbe.
Lechner Ödön megújította a magyar építészet formanyelvét, s bár korában sokan kritizálták ezért (az Iparművészeti Múzeumot a cigánykirály palotájának is csúfolták egy ideig), nagyszámú követői végül őt igazolták. Szépség költözött az utcákra.
Lechner életművének legkiemelkedőbb alkotásairól most az Iparművészeti Múzeum centenáriumi kiállításához kötődő katalógus is készült, amely bemutatja a korszakos építész munkáit. Így, ha már az életben nem sétálhatunk végig az eozinmázas csempékkel szegett és pirogránittal burkolt falú házak utcáján, legalább egy ültő helyünkben megtekinthetjük őket.
-------------------------
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!